Írótábor kócsaggal, klaviatúrával

Minden évben vágom a centit a szokásos nyári táborig, ahol mindig azt érzem, hogy jó helyen vagyok, jó emberekkel, akikkel legalább ezen az öt napon meg lehet osztani az írás egyébként magányos tevékenységét. Ismerősök elhűlve szokták kérdezni, hogy „és akkor ültök egymás mellett, és írtok?”, és igen, ülünk egymás mellett, és írunk, és hihetetlenül inspiráló tud lenni a többiek csattogó billentyűzete. Az esték persze aztán hajnalig nyúló beszélgetésekbe és alváshiányba torkollnak, így rég többek lettünk alkotókörnél, és baráti társasággá is váltunk.

Idén Nagyhörcsökpusztán jártunk, ahol a tóparti kisháznak nem is címe, hanem GPS-koordinátája van, így az írástól nem az interneten való teljesen fölös szörfözés vonta el a figyelmet, hanem az elröpülő kócsagcsapatok vagy a vízhez inni járó őzek. Két új táborozó jött velünk, a tavalyi Fantasztikus Kéziratéj győztese, Tallódi Julianna; valamint Buglyó Gergely, akitől eddig az Oni-trilógia első két része jelent meg; mindkettőjük új, értékes nézőpontjának nagyon örültünk. Tábori vendégként J. Goldenlane beszélt néhány órát írásról, pályájáról, és még egy adag novella véleményezésére is kapható lett.

Ezúttal főleg novellaírásos feladatokat kaptunk, az egyikben klasszikus sci-fi és fantasy toposzokat kellett újra felhasználnunk – halálsugár! törpök és elfek! mindent elpusztító varázstárgy! –, lehetőleg úgy, hogy a végeredmény ne legyen klisés; másnap a hét fő bűn adott alapot, harmadik nap bizarr képektől rugaszkodtunk el. Örömmel néztem a többiek humoros, frappáns, formailag kísérletező vagy szívszorító megoldásait, és ezek közül kettő-háromra még sokáig emlékezni fogok. Nem éreztem magamat formában, bár az első két feladatra is lett ötletem, megírni csak a harmadikat sikerült, azt is itthon fejeztem be. Levezetésképp kisebb gyakorlatokkal játszottunk, így írtunk közös mesét megadott szavak alapján – avagy hogyan lázadnak fel a mágikus képességű disznók a kondás ellen –, és Jeff VanderMeer Wonderbookját is szerettük volna fellapozni, de végül csak első nap vettük elő egy bemelegítő krakentámadás erejéig.

Számomra kemény dió egy nap alatt elkészülni egy kerek novellával, pedig nem a lehengerlő végeredmény a cél, hanem a tudatalatti felszabadítása, a folyamatos írás élménye. Az első táborban rettegtem, hogyan tudok majd adott időre bármilyen szöveget megírni, mert a nyomás alatti alkotás nagyon távol áll tőlem. Néhány sikeres megoldás után jöttem rá, mi számomra a lényeg: amikor megkapjuk a feladatot, van, aki már egy percen belül gépel, én rendszerint az idő első felét mélázással töltöm. Aztán egyszer csak átszakad valami, és onnantól folynak a szavak, a maradék időben akkora szöveg zúdul ki belőlem, amekkorát máskor egy hétig írnék. Ezért szeretem a gyakorlatokat, mert a kényszer ledönti azokat a gátakat, feloldja azokat a görcsöket, amiket egy fehér papír láttán vagy egy jelenet elején érzek. Ez ment most a legnehezebben, így csak az utolsó napokra szabadultam fel annyira az aktuális félelmek és kétségek alól, hogy elég bátor legyek írni. Viszont az összegyűjtött bátorságmorzsákból hoztam haza valamennyit, és remélem, visz a lendület és az öt nap élménye előre még néhány hétig.

Aztán elkezdem vágni a centit a jövő évi táborig.


Mások élményei:

Kleinheincz Csilla – aki minden évben szívvel-lélekkel fogja össze a társaságot

Varga Bea/On Sai – aki a tízéves írókör történetéről is mesél

Sümegi Attila – a villámkezű, aki két megoldást is megír egy feladatra, míg más csak egyet

Buglyó Gergely – aki először jött velünk táborozni, és nagyon örültünk neki:)

Tallódi Julianna – a Kéziratéj győztese, akinek egy hangulatos novellája olvasható pl itt.