Egy
kézirat befejezése után a legtöbb írót elfogja a félsz: egy szöveg elkészült
ugyan, de nincs garancia rá, hogy még egyszer sikerülni fog. A két regény
megírása közti légüres tér szorongással teli, vajon van-e még ott történet,
ahonnan egy jött?
Így
jártam én is a Bábel fiai befejezését
követő és a Horgonyhely elkezdését
megelőző négy-öt hónapban. Ötletcsírák és névtelen karakterekről készült
pillanatképek röpködtek a fejemben, de nem tudtam, összeállnak-e egésszé. Néhány
dolgot viszont eldöntöttem. Nem akartam, hogy az új regény túlságosan olyan legyen,
mint a régi. Másnak kellett lennie – rengeteg ötlet végezte emiatt egy
képzeletbeli szemetesben –, de nagyon más mégsem lehet, hiszen ugyanabból a
fejből pattan ki, és nem kényszeríthetem magam olyanra, ami idegen tőlem. Még
egy szabályom volt: ne azért írjam meg, mert valamit írni akarok, és nem bírom elviselni a fehér papír
látványát. Azért írjam meg, mert pont ezt
a történetet akarom mindennél jobban elmesélni.
A
több tucat keringő ötletcafatból végül három lett hasznos. Az első egy fiatal
várandós lány képe volt, valamiféle béranyáé, aki számára a terhesség munka. A második egy teljesen abszurd gondolat (bár talán sok
könyvszeretőt megkísért néha): bárcsak eljárnának hozzánk mozgó könyvtárak.
Csak megállna egy kocsi tele illatos könyvvel a kapu előtt, és ha elolvastam a
kölcsönzött példányokat, visszajönne érte. Ez persze csak kósza ábránd volt mosogatás
közben, aminek sosem kellett volna egy regény részévé válnia, de magának a vándorlásnak a gondolata megtapadt. A harmadik morzsa
volt a leghatározottabb: ezúttal olyan fantasyt szerettem volna írni, aminek
nincs látványos kapcsolata a mai világgal, és azt akartam, hogy a társadalma
eltérő legyen a miénktől. Vágytam arra, hogy felépítsek egy saját világot.
Ezek aztán úgy kombinálódtak, mint a Rubik-kocka elemei. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a vándorló könyvtár egy olyan társadalmat feltételez, ahol mindenki helyhez kötött. Tetszett annak a gondolata, hogy senki sem hagyhatja el a lakóhelye környékét, de persze ez önmagában pusztulásra ítélt, lassan elsorvadó világ lenne. Csak akkor működhetett, ha választok egy kivételezett réteget, amelyik képes a vándorlásra. Ők pedig a terhes nők lettek.
Jegyzetek 2011-ből, azóta rég kihúzott szereplőkkel |
Észrevétlenül
szivárogtak be a regénybe az évek óta foglalkoztató témák – rég szerettem volna
felborult nemi szerepekről írni, vagy (ál)tudomány és mágia ellentétével eljátszani.
A megírás két éve alatt nem törődtem vele, mi lesz a kézirat sorsa – akkor még
a Bábel fiai is kiadó nélkül volt –,
csak írtam és írtam, mert érdekelt a történet. Azt hittem, ha így elkapott a
gépszíj, sima ügy lesz a végére érnem, ehhez képest nem tudom, futottam-e már valaha
ennyi zsákutcába. A háromnegyedénél járva azt láttam, a szálak találkozás
helyett szétfutnak, ezért az egészet kidobtam.* Néhány karakterkapcsolatot meg
kellett változtatnom: akik addig régi haragosok voltak, most szoros kötelék
szövődött közéjük; a többiek motivációját pedig módosítottam, és így a
történetük is másfelé ment. A második megíráskor jöttem rá mindennek az igazi céljára és funkciójára, hogy az utolsó fogaskerék is a helyére kattanjon. Nem bántam a plusz
munkát, az írás általában több faforgáccsal jár, mint tényleges
eredménnyel, és az újraírások és csiszolások útvesztőjét kifejezetten élveztem.
(Persze csak utólag, a kétségbeesés „sose-fog-ez-összeállni” mocsarában az élvezetet
még nem könnyű felismerni.)
Nehéz
ennyi idő után elengednem a regényt. Az elmúlt években, ha az utcán terhes nőt
láttam, rögtön az jutott eszembe, hol hagyhatta a horgonyhelyét, a tavaszi
virágültetéskor pedig úgy fúrtam ujjaimat a talajba, hogy közben eltöprengtem,
milyen íze lehet. (Nem, nem kóstoltam meg. Az írói tapasztalatszerzésnek is van
határa.) Most azonban el kell eresztenem a Horgonyhelyt,
bármennyire is tudnám a végtelenségig csiszolni, bármennyire is nehéz
elszakadni a szereplőktől vagy a világtól. Kicsit ijesztő, mint bekötött
szemmel belépni egy ismeretlen terembe – de remélem, odabenn találkozunk.
*Bár zárkózott vagyok a félkész írásokkal kapcsolatban, az egyik írótáborban mégis meséltem a többieknek az akkor még épp csak megkezdett Horgonyhelyről. Nem tudtam, hogyan reagálnak majd rá, tartottam tőle, hogy szemberöhögnek, micsoda baromság, de nem így történt, és ez a bátorítás nagyon jól esett, ahogy később a folyamatos érdeklődésük is, hogy áll a küzdelmem a szöveggel. Köszönöm Nektek! :)
*Bár zárkózott vagyok a félkész írásokkal kapcsolatban, az egyik írótáborban mégis meséltem a többieknek az akkor még épp csak megkezdett Horgonyhelyről. Nem tudtam, hogyan reagálnak majd rá, tartottam tőle, hogy szemberöhögnek, micsoda baromság, de nem így történt, és ez a bátorítás nagyon jól esett, ahogy később a folyamatos érdeklődésük is, hogy áll a küzdelmem a szöveggel. Köszönöm Nektek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.