Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

amelyben a körblogolás folytatódik.

Az írók ábrázolására kialakult sztereotípiák inkább viccesek, mintsem igazak: nem szoktam látványosan galacsinná gyűrni a szemétre való piszkozatoldalakat, és dühödten a kuka mellé lőni velük; nem zárkózom be ihlettől részegen a szobába hetekre, hogy kócosan és soványan, kézirattal a hónom alatt jöjjek elő; nem meredek egy tengerparti ház teraszáról a semmibe, hogy mindenki értse, leterített az írói válság. Egyetlen* sztereotípia azonban menthetetlenül igaz rám: képes vagyok úgy beszélni a karaktereimről, mintha élő személyek lennének.

Ez kicsit bogarasnak tűnhet, igen. De nem szoktam csoszogva, félrebiccent fejjel magamban motyogni, és plusz egy terítéket sem teszünk ki vacsorakor az asztalra. Egy regény megírására fordított hosszú-hosszú idő alatt azonban a szerző kénytelen összekötni magát a karaktereivel, kénytelen együtt élni velük. Amennyire meghatározza a mindennapokat az, kivel közös az otthonunk, az még inkább meghatározza, ki lakik a gondolatainkban évekig. Egy idő után pedig a karakterek aktuális nyűgjeiről beszélgetni természetessé válik, mint a „ki viszi le a szemetet?”-viták.

Számomra megismerni egy szereplőt olyan, mint viszonyba bonyolódni valakivel. Ugyanúgy megvan a kezdeti puhatolózás, amikor a felszín és néhány harsány jellemvonás elvonja a figyelmet az igazán fontos dolgokról; aztán az elmélyülés mohó és intenzív szakasza, amikor azt hiszem, már tényleg értem őt; az unalommá szelídülő egymás mellett élés, hogy aztán kiderüljön, mégsem ismerem, és még mindig meg tud lepni. Nem érzem magam a karakterek „teremtőjének”, nem „kitalálni”, sokkal inkább „feltérképezni” szeretem őket, jelenetről jelenetre megismerkedni velük írás közben, mintha hagymákról húznám le a héjakat, és mindig nagyon kíváncsi vagyok, vajon mit találok a közepükben. Persze mielőtt ez az egész túl misztikusan csengne, szerintem csupán arról van szó, hogy a tudatos karakteralkotás visszaszorul a tudattalan javára. Ahelyett, hogy karakterkérdőíveket töltenék ki, és patikamérlegen hozzáadnék az előéletükhöz egy-két gyerekkori traumát, csak hagyom, hogy előbb-utóbb tényleg arról szóljon a történetük, ami tudat alatt régóta piszkált.

Egy ilyen szimbiotikus kapcsolat során könnyű elmenni afelé, hogy a karakterek az író saját vágyteljesítő játékszereivé váljanak, egy okosabb, ügyesebb, szebb kiadássá, akinek valóra válnak azok az álmai, amelyek a valóságban nem teljesültek. Ábrándok és kellemes fantáziák, avagy a tökéletes Mary Sue-koktél receptje. A karakter nem a játékszerem. Nem a barátom, nem a szeretőm, nem a lakótársam, még ha fentebb hasonlítottam is ezekhez. De legfőképpen: a karakter nem én vagyok.

Íráskor próbálok arra koncentrálni, miben különbözik tőlem a szereplőm, miben látja másként a világot – más a neme, a neveltetése, a vallása, a temperamentuma, a célja –, és ez segít, hogy bár szerves részem, mégis önálló személy maradjon. Ez az eltávolítás szükséges is, hiszen gyakran a karakterek nem olyanok, akiket a való életben is szívesen látnék. Kiállhatatlanok, önzők, hisztisek, annyira különbözünk, hogy egy sört sem tudnék velük vita nélkül meginni, de ez így van jól: mindegyikük egy rejtvény, egy megfejtendő talány, amely felpiszkál, hogy tudni akarjam, miért és hogyan váltak olyanná, amilyenné. (Belemehetnék itt a vesszőparipámba, az antihősök dicséretébe, de ezt majd egy másik alkalommal.)

És hogy mi történik velük, miután beteljesítették a sorsukat, és lezárult a történetük? Nem tudom. Sosem képzeltem el, hogyan folytatódik az életük az utolsó leírt pont után, mert valahogy nem tartozik rám. Évek távlatából rég nem látott, külföldre szakadt barátoknak tűnnek, akik nem tudnak hírt adni magukról, mert mondjuk esőerdőt mentenek Kongóban; de azért még hiányoznak néha, és szeretem őket. Hiába képzeletbeliek, hiába megváltoztathatatlan már a történetük, nyomot hagynak maguk után bennem, hisz miért ne hagyna nyomot valaki, akit az utolsó porcikájáig ismerek.

* Na jó, szemüvegem, kávéfüggőségem és macskáim is vannak.

A többiek képzeletbeli barátai:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
Laura Arkanian
On Sai