Eljutni az elsőig

Selejtet gyártani kitartóan tudok. Mindig is könnyedén dobtam ki egész fejezeteket, amik apránként egész regénnyi szövegekké dagadtak, mert rossz résztől megszabadulni nem veszteség, hanem felszabadulás. A hatásfokom mondjuk emiatt nem túl magas: sokkal több a használhatatlan szövegem, mint a felhasznált. Ha betűkről van szó, őrülten pazarolok.

A Bábel fiai előtt több selejt-kéziratot írtam. Természetesen rögtön trilógiával kezdtem, a két befejezett rész két féltégla nagyságú könyvet kitett volna, és mind a fantasy közhelyek mintapéldája lehetne. Igen, meg kellett menteni a világot benne. Igen, varázstárgyak, tűzlabdák, démonok szerepeltek benne, és a történet egy közepes nehézségű számítógépes játék sztorijára hasonlíthatott. Egyetlen érdekesség talán a főhős személye: sorsa szerint le kellett volna győznie a gonosz varázslónőt, ő azonban inkább alkut kötött vele, és mindenkinek azt hazudták, a nő halott, pedig csak visszavonult egészen más terveket szövögetni.

                               

Nem érdekelt, mennyire rossz a szöveg vagy a történet. Elvarázsolt, hogy végtelen mennyiségű fehér lapot pötyöghetek tele betűkkel, és ez a korlátlan szabadság részegítő volt. Zabolázhatatlanul írtam, az egyik karácsonyi szünetben begépeltem egy fél regényt, majd többé rá sem néztem – inkább volt ez pótcselekvés, mint igazi írás. Korlátlanul mesélhettem, de éreztem, hogy ezek magamnak szánt történetek. Nem is mutattam meg őket soha senkinek.

A trilógia után két félbehagyott regény következett, majd két év jóformán írásmentes időszak, és csak ezután kezdtem el a Bábel fiait. Több millió leütésnek ki kellett hullnia belőlem, hogy megszűnjön az a „mindenáron minél többet írnom kell” viszketés. Már nem azért szerettem volna írni, hogy azt a sok zavaróan fehér felületet összefirkáljam, hanem mert végre el szerettem volna mondani valamit. Végre komolyan akartam venni egy történetet, az első igazit. Elég időt akartam rászánni, annyiszor akartam átírni, amennyiszer csak kell – utána sem tudnék számolni, hányszor eresztettem rá a házi buldózert. Rengetegszer elvesztem a karakterek és történetszálak között, ezért rengetegszer kellett visszafejtenem a szöveget, hogy megtaláljam a mondanivaló fonalát. De meg akartam találni, és ez a késztetés mindennél erősebb volt.

Hiába írtam előtte több millió leütést, mégis azt érzem, hogy ez az első kéziratom. Nem azért, mert végül megjelenhetett – ha a fiókban marad, mint sokáig számítottam rá, akkor is így érezném –, hanem azért, mert ez az első becsületes szándékkal megírt történetem. A két év csend kellett hozzá, hogy megváltozzon a hozzáállásom, és ezért örültem, amikor a sok újraírás között kallódva végül mégis be tudtam fejezni a Bábel fiait; sorszámilag ugyan az ötödik kéziratot, de valódiból az elsőt.