Írótábor kócsaggal, klaviatúrával

Minden évben vágom a centit a szokásos nyári táborig, ahol mindig azt érzem, hogy jó helyen vagyok, jó emberekkel, akikkel legalább ezen az öt napon meg lehet osztani az írás egyébként magányos tevékenységét. Ismerősök elhűlve szokták kérdezni, hogy „és akkor ültök egymás mellett, és írtok?”, és igen, ülünk egymás mellett, és írunk, és hihetetlenül inspiráló tud lenni a többiek csattogó billentyűzete. Az esték persze aztán hajnalig nyúló beszélgetésekbe és alváshiányba torkollnak, így rég többek lettünk alkotókörnél, és baráti társasággá is váltunk.

Idén Nagyhörcsökpusztán jártunk, ahol a tóparti kisháznak nem is címe, hanem GPS-koordinátája van, így az írástól nem az interneten való teljesen fölös szörfözés vonta el a figyelmet, hanem az elröpülő kócsagcsapatok vagy a vízhez inni járó őzek. Két új táborozó jött velünk, a tavalyi Fantasztikus Kéziratéj győztese, Tallódi Julianna; valamint Buglyó Gergely, akitől eddig az Oni-trilógia első két része jelent meg; mindkettőjük új, értékes nézőpontjának nagyon örültünk. Tábori vendégként J. Goldenlane beszélt néhány órát írásról, pályájáról, és még egy adag novella véleményezésére is kapható lett.

Ezúttal főleg novellaírásos feladatokat kaptunk, az egyikben klasszikus sci-fi és fantasy toposzokat kellett újra felhasználnunk – halálsugár! törpök és elfek! mindent elpusztító varázstárgy! –, lehetőleg úgy, hogy a végeredmény ne legyen klisés; másnap a hét fő bűn adott alapot, harmadik nap bizarr képektől rugaszkodtunk el. Örömmel néztem a többiek humoros, frappáns, formailag kísérletező vagy szívszorító megoldásait, és ezek közül kettő-háromra még sokáig emlékezni fogok. Nem éreztem magamat formában, bár az első két feladatra is lett ötletem, megírni csak a harmadikat sikerült, azt is itthon fejeztem be. Levezetésképp kisebb gyakorlatokkal játszottunk, így írtunk közös mesét megadott szavak alapján – avagy hogyan lázadnak fel a mágikus képességű disznók a kondás ellen –, és Jeff VanderMeer Wonderbookját is szerettük volna fellapozni, de végül csak első nap vettük elő egy bemelegítő krakentámadás erejéig.

Számomra kemény dió egy nap alatt elkészülni egy kerek novellával, pedig nem a lehengerlő végeredmény a cél, hanem a tudatalatti felszabadítása, a folyamatos írás élménye. Az első táborban rettegtem, hogyan tudok majd adott időre bármilyen szöveget megírni, mert a nyomás alatti alkotás nagyon távol áll tőlem. Néhány sikeres megoldás után jöttem rá, mi számomra a lényeg: amikor megkapjuk a feladatot, van, aki már egy percen belül gépel, én rendszerint az idő első felét mélázással töltöm. Aztán egyszer csak átszakad valami, és onnantól folynak a szavak, a maradék időben akkora szöveg zúdul ki belőlem, amekkorát máskor egy hétig írnék. Ezért szeretem a gyakorlatokat, mert a kényszer ledönti azokat a gátakat, feloldja azokat a görcsöket, amiket egy fehér papír láttán vagy egy jelenet elején érzek. Ez ment most a legnehezebben, így csak az utolsó napokra szabadultam fel annyira az aktuális félelmek és kétségek alól, hogy elég bátor legyek írni. Viszont az összegyűjtött bátorságmorzsákból hoztam haza valamennyit, és remélem, visz a lendület és az öt nap élménye előre még néhány hétig.

Aztán elkezdem vágni a centit a jövő évi táborig.


Mások élményei:

Kleinheincz Csilla – aki minden évben szívvel-lélekkel fogja össze a társaságot

Varga Bea/On Sai – aki a tízéves írókör történetéről is mesél

Sümegi Attila – a villámkezű, aki két megoldást is megír egy feladatra, míg más csak egyet

Buglyó Gergely – aki először jött velünk táborozni, és nagyon örültünk neki:)

Tallódi Julianna – a Kéziratéj győztese, akinek egy hangulatos novellája olvasható pl itt.

Alan Wake eltévedt a rengetegben

amelyben kiderül, hogy az íróknak nincs szuperképességük, de a képzeletük gyakran a fejükre nő.

Az univerzumban valószínűleg az utolsók között döbbenek rá, mennyire zseniális játék az Alan Wake. Pedig még tervezési fázisban hallottam róla először, ma már elég furcsa, de egy nyomtatott újságban; lehet ennek már lassan tíz éve is. A koncepció azonnal felkeltette  a figyelmemet: egy író bolyong zseblámpával az erdőben, aki mellesleg néha szörnyetegeket is öl, de a lényeg nem ez, hanem a játékosra telepedő borzongató atmoszféra.

És tényleg. Rendkívül hangulatosan keresztezi Stephen King hororr-regényeit a Twin Peaks szürreális, fenyvesekkel teli világával, és ezt a felállást mintha csak nekem találták volna ki. Akad benne utalás bőven mindkettőre, rögtön King-idézettel kezd, de van ajtót baltával bezúzó őrült is, és sok elemet kölcsönöz a Halálos árnyékból; a klasszikus kisvárosi étteremben pedig tuskó helyett viharlámpát szorongató, megzápult öregasszony fogad, aki fura rébuszokban beszél. Mégsem tűnik másolatnak, a keverékből szimbólumokkal átszőtt belső mitológia alakul ki, amelyben öröm keresni a kikacsintásokat. Néhány formabontó megoldás még jobban felpezsdíti: a cselekmény epizódokra bontott, mint egy tévésorozatban, tartalmaz flashbackeket, és minden rész olyan cliffhangerrel zárul, hogy a remekül megválasztott átvezető számok alatt gyakran csak ültem, és döbbentem pislogtam. A sötétben összekucorodva könnyedén körbeölelt a hangulat, a lecsapó madárcsapatok vijjogása vagy az életre kelt berendezési tárgyak becsapódása a frászt hozta rám.

Külön fűszer, hogy a játék főhőse egy író. Ez elég ritkaság, szívesebben választanak rendőrt, nyomozót, katonát, hiszen némi előképzettség szükséges a felhőtlen szörnyöldöséshez. Alan Wake-nek azonban nincs semmiféle különleges képessége. Rajongói azok vannak, még az isten háta mögött is, de egyebe nem nagyon: rendesen elpuhult a klaviatúrapötyögés közben, így ahogy elkezd rohanni egy kaptatón, rögtön kifullad, megáll, ki kell lihegnie magát. A túlélésért küzd, magányosan és tapasztalatlanul, ahogy egy átlagos ember tenné. Pisztolyt legalább tud kezelni, de legfőbb fegyvere mégis a szörnyetegekre villanó elemlámpa fénye, amellyel a bozótosban bukdácsol előre. És persze a képzelete, mert bár éppen egy írói válság derekán jár, hamar előkerülnek egy olyan kézirat oldalai, amelyeket kétségkívül ő írt, csak nem tudja, mikor. (Ez minden író álma: felébred, és elkészült a regény, amellyel addig csak vergődött.) Aztán a dolgok elharapóznak, és a megírt rémeket maga a hely kelti életre, hogy hús-vér valójukban vadásszanak teremtőjükre. (Ez pedig minden író rémálma: amit elképzel, maradjon csak meg a lapok biztonságos felületén. Senki nem akarna a képzelt teremtményeivel a valóságban összeakadni, nem lennének szép beszélgetések.)

Az elmúlt fél évben poszt-Alan Wake szindrómában szenvedek, egy játék sem tud bevonni igazán, és nem csak azért, mert amúgy sincs időm konzolt nyomogatni. Valami olyasmit kaptam tőle, amit kevésszer tapasztaltam játéknál: igazi katarzist, és ha a befejező jelenetsorra gondolok – ami koránt sem olyan rózsás, mint naivan hinni lehetne –, még mindig összeszorul a torkom.

Írói kertészkedés és tervezés

Kemese Fanni dobta fel a blogján a kérdést: inkább kertész vagy építész típusú írónak tartjuk-e magunkat. Az előbbi elülteti a cselekmény vagy mondanivaló magvait, öntözi, kíváncsi, mi nő ki belőlük, majd jó sok gyomlálás és gallymetszés után jut el a végkifejletig. Kicsit talán még őt is meglepi, mit nevelt a kertjében. Az építész ezzel szemben mindent precízen átgondol előre, hogy aztán íráskor ezt a részletes alaprajzot használja. Keveset improvizál, csak szépen végiglépdel a tervén, ahogy egy mérnöki rajz alapján felépítenek egy házat. A két kategória határa nem éles, inkább valamilyen arányban keveredik a kettő az adott szerzőben.

Eredendően biztosan kertész vagyok. Szeretem szabadjára engedni a tudatalattimat, hagyom, hogy vezessen. Képes vagyok leírni úgy első mondatokat, egész fejezeteket, hogy kezdetben fogalmam sincs, miről szól majd a történet. A Bábel fiai első mondatánál („Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt.”) sem tudtam, ki az a fura nevű fickó, miért fontos az apja, és mi a vihart keres a bábeli toronynál. Persze így lehetetlen sokáig haladni egy regénnyel. Óhatatlanul előjött a tervezgetés, de inkább csak homályos eseményeket láttam előre, nem pontosan kijelölt utakat. És ezek rendre fel is borultak: a regény felénél vettem észre, hogy a két szálon a két karakter gyökeresen másfelé tart, mint terveztem, tulajdonképpen helyet cseréltek. A skicc alapján a végjátékban pont ellentétes szerepet töltöttek volna be, de írás közben rájöttem, hogy a személyiségük és döntéseik másfelé viszik őket.

És kaptam egy burjánzó, átláthatatlan kertet, amelybe be sem lehetett lépni a sok gyomtól és tüskés ágtól. Itt pedig előjött belőlem az építész, aki már mérnöki szemmel kivág néhány fát, virágágyásokat ültet át a kert másik végébe, és úgy egyáltalán, megpróbál rendet tenni a teljes káoszban. Ezért írtam meg kétszer a regényt, egyszer kertészként, másodszor építészként. Ekkor már minden bekezdésről tudni akartam, kell-e az nekem, kikapcsoltam a tudatalattit, és racionális szemmel néztem a szövegre. Ez kétségkívül hosszas és sok kávét igénylő dupla munka.

Mivel a Bábel fiai után még egy – jelenleg Horgonyhely munkacímű – kéziratnál elkövettem a „megír, újratervez, egész regényt kidob, másodszor is megír”-féle hurkot, ezért most, harmadik alkalommal nagyon óvatosan fogok neki egy szövegnek (amiről még korai bármit is mondanom, csak létezik). Beláttam, hogy szükségem lesz egy tervrajzra, és most először leírtam minden jelenetet, minden ívet előre. Még a kulcsmondatokat is tudom, és alig várom, hogy eljussak odáig. Azt reméltem, így minden olajozottan megy majd, és elkerülöm a zsákutcákat, amelyekbe korábban belefutottam.

Mégis csak döcögök. Hiába látom kristálytisztán a bejárandó utat, hiába írtam tele egy fél füzetet a világról és a karakterekről szóló jegyzetekkel, a túltervezés egyelőre megöli a lendületet. Nem magabiztos lettem a tervrajztól, hanem görcsös. Hiába módosíthatnék rajta bármikor, mégis letapasztotta a szabad gondolatáramlást, korlátozza az új ötleteket, mert akaratlanul is a vázlat sémájához próbálom igazítani azokat. Így épp ott tartok, hogy kénytelen vagyok a bennem élő mérnököt kicsit rendre utasítani, összefirkálni a terveit, és elültetni néhány magot, amelyből ki tudja, mi hajt majd ki.

Kép innen.

Hannibal, avagy a borzongatás esztétikája

Szeretem, ha valami teljesen szokatlan és bizarr dolog meglep. A Hannibal első néhány része ezt ígérte: döbbenetes eseteket, amelyeket aztán ismerősök elborzasztására lehet mesélni társaságban, nehezítésképp mondjuk vacsora közben. „És akkor a gyilkos veteményeskertet készített az áldozatokból: megbénította, majd eltemette őket, de csövön át táplálva életben tartotta mindet, mert a bőrükön növesztett arasznyi gombáknak ez volt a legjobb táptalaj.” Lenyűgözött a kreativitás, ahogy kitalálják az új gyilkosságokat, és a szuggesztív erő, ami miatt a képek még hónapokkal később is kísértettek álmomban.

Aztán észrevétlenül a Hannibal több lett. Már nem csak egy szépen fényképezett, szürreális látomás tele szimbólumokkal és zseniális színészi játékkal, majd a menetrend szerinti heti sokk. Az első néhány rész után, főleg a második évadban kiteljesedve vettem észre, milyen zsigerien kezdett el manipulálni engem mint nézőt, és ezen a ponton kinyúlt a képernyőből.

Hannibal embert eszik, ez tudható. Mégis, akárhányszor beszabadul a konyhába, és nekikezd a kétes eredetű húsok felhasználásának, majd eljut a tálalás tökéletes kompozíciójáig, a néző hajlamos megéhezni. Gusztustalannak mutatni a gusztustalant és szépnek a szépet könnyű lenne, de a fordítottja igazi kihívás: bár a kannibalizmus zsigeri undort vált ki bárkiből, a sorozat narrációja miatt az elkészült étel kívánatossá válik. Néha azon kaptam magam, hogy majdnem megfontolnék egy vacsorameghívást Hannibaltól.

Ugyanígy a gyilkosságok is kompozícióvá, szinte művészi alkotássá válnak. Nem véletlenül ismétli Will Graham, hogy This is my design, mintha egy festő szignózná a friss festménye sarkát. A gyilkosok számára az áldozatok az önkifejezésük részét képezik, a módszernek mindig szimbolikus szerepe van, egy-egy halott gyakran egész történetet mesél el. A sorozat világában a fa részévé tett, virágokkal kitöltött test nem elborzasztóvá, hanem egy pillanatra esztétikai értékkel bíróvá válik. Már-már széppé. Ahogy az összes beállítás és burjánzó díszlet is mind szemet gyönyörködtető, a ruhákon át a bútorokig, színekig, havas tájakig, hogy aztán persze rendszerint ilyenkor vágjon a nézőhöz kontrasztként valami igazán gyomorforgatót, ami miatt legszívesebben eltakarnám a szememet.

A sorozatbeli manipuláció koronája pedig kétségkívül a Hannibal-Will közötti rettenetesen bizarr barátság. Furcsa, de muszáj barátságnak nevezni ezt a kapcsolatot, noha kölcsönösen próbálták már megölni vagy megöletni a másikat, és folyvást játszanak egymással úgy, hogy néha nem is tudom eldönteni, melyikük kezében van a gyeplő. És közben hatnak rám is, az orromnál fogva vezetnek, hisz elérik, hogy érdekeljen egy pszichopata sorsa, akinek igazán semmi szerethető tulajdonsága nincs, még annyi "enyhítő" körülménye sem, hogy bűnözőket ölne, mint más főhősnek megtett sorozatgyilkosok (bár elvétve a saját igazságszolgáltatásának elvrendszere megjelenik, gyakran azonban csak azért gyilkol, amiért egy festő fest).

Feldühített, mennyire könnyedén szórakozik velem a sorozat, behúz és az ösztöneimet befolyásolja. Egyik pillanatban még egy elmebeteg pszichopatát mutat, a másikban egy intelligens és művelt férfit, némelyik gyilkosság pedig baráti ajándékká, mi több, kedvességgé válik. Ha Hannibal bántja is Willt, a saját beteg értékrendje szerint jót akar neki, és amikor egyre vadabb dolgokba hajszolja, úgy hiszi, segít, hisz Will személyiségét bontja ki, elfojtott vágyait szabadítja fel – vagy csak a saját ízlésére formálja.

Hannibal magát felsőbbrendűnek tartó bábjátékos, aki uralkodik az embereken, eldöntheti, ki haljon meg, és ki éljen – mert aki a halálra vágyik, annak ő nem feltétlenül osztja ki azt –, és uralkodik a nézőn is, aki tehetetlenül hagyja magát.

Könyvhetes

1. Létezhet Könyvhét zivatarral elmosott dedikálások és eresz alatt toporgás nélkül is.

2. A legijesztőbb és egyben legjobb dolog, ha valaki személyesen elmondja, mit gondol az ember regényéről – köszönöm szépen.:)

3. Bár nem volt meghirdetve dedikálás, mégis aláírtam táskából előhúzott könyveket, ami hatalmas meglepetés és nagyon jó érzés volt. Külön köszönet és hála Lillának, aki talán sosem fogja olvasni ezt, de türelmesen várta, míg elverekedem magam a standig, és még türelmesebben várta, míg a hirtelen helyzet miatti zavaromban megszültem azt a nyúlfarknyi dedikációt.

4. A Könyvhét egyik nagyágyúja Darren Shan, aki elképesztő mennyiségű könyvet aláírt, és a beszámolók alapján mindenkivel kedves, humoros és közvetlen volt; az olvasói pedig kitartással álltak a kígyózó sorban, ami kívülről is döbbenetesnek látszott. A másik nagyágyú egy karon ülő, kilenchetes kölyökróka. Remélem, előbbi nem kapott ínhüvelygyulladást, utóbbi pedig jól tűrte a túl lelkes tömeget.

5. Ha már tömeg: fullasztó a Vörösmarty téren hömpölygő emberáradat, úgy kell elslisszolni a délutáni részegséggel éneklő fociszurkolók, a fényképezgető ázsiai turistacsoportok és a gólyalábasok között – ugyanakkor jó látni a sok könyvszerető embert, és igenis legyen tömeg, mert legalább azt jelenti, hogy sokan olvasnak.

6. Egy olyan szandálban végigállni három napot, amelynek a talpa alig vastagabb egy könyvborítónál, nem vicces.

7. És a lényeg nyilván mindig a végére marad: rengeteg kedves emberrel találkozni, sfmagosokkal, molyokkal, ekultúrásokkal, különböző kiadók munkatársaival, olvasókkal, bloggerekkel, írókkal, rég látott barátokkal és új ismerősökkel. A három-négy nap az éjszakába nyúló, jó beszélgetésekről szólt, legyenek akár komolyak, akár viccesek – űrbálnák! –, de még ez az idő is kevés volt, mivel néhányakkal csak pár sietve váltott szó jutott. Mert a Könyvhéten nem lehet egy kört tenni anélkül, hogy mosolygós ismerősbe botlanánk.


Mások élményei:

Mariann – aki meginterjúvolta Grecsó Krisztitánt

Hackett – aki időutazott

On Sai – akinek igazán pörgős volt a hétvégéje

Az ószövetségi történetek brutalitása

Minél többször hallunk egy történetet, annál megszokottabbá válik, az ószövetségieket pláne mindenki ismeri. „És akkor Káin megölte Ábelt” – mennyivel könnyedebben, ismerősen hangzik, mint az: „A Wekerletelepen egy gimnazista fiú előre megfontolt szándékkal meggyilkolta öccsét, mivel az magasabb átlagot ért el az év végi bizonyítványában.”

Pedig az ószövetségi történekkel bőven ki lehetne tölteni egy híradó gerincborzongató rovatát, ahol a „brutális kegyetlenséggel” szavak szoktak szerepelni. Testvérei megverték, kútba hajították, majd eladták; apját átverve kicsalta az elsőszülötti jogot; szeretője levágta haját és elárulta; agyonverték; megkövezték. És persze Isten is sokszor haragvó istenként viselkedik, egész városok néptelenednek el a büntetései miatt, de brutális események alatt most nem erre gondolok, hanem az ember ember ellen elkövetett tetteire, az emberi erőszakra. Amit nem lehet másra fogni, és az égre mutogatni.

Mindig is foglalkoztatott ezeknek a történeteknek a háttere, a mögöttük húzódó emberi sorsok. Persze nem ez lenne a lényegük, magát a „cselekményt” nézni felszínes értelmezés, de gyerekként, először hallva a példázatokat még nagyon is számított a történet. Ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk Ábrahám és Izsák esetében az Istenbe vetett hit hangsúlyozását vagy a példázat-jelleget, akkor marad egy igazán kegyetlen alak, aki képes lenne a fiának magyarázat nélkül elvágni torkát. Hatévesen az iskolában csak a döbbenetet tapasztaltuk, hogy léteznek szülők, akik bármilyen okból is, de végeznének a gyerekükkel. Az osztálytársakkal a szünetben beszélgetve még az is felmerült bennünk, vajon ha a mi szülőnkhöz szólna Isten, neki is ez lenne-e a kötelessége.

Belegondolva, ez az egyszerű példának felhozott történet jobban bennem maradhatott, mint hittem, és a tudatalattim nagyon is beleszőtte a regény szövetébe.

Nem hiszem, hogy az Ószövetségben több erőszak lenne, mint a valóságban, mindkettő épp elég brutális. Amitől egyik-másik történet számomra mégis döbbenetessé válik, az a benne lévő lukak miatt lehet: a szereplők már csupán példázatként értelmezhetőek, hús-vér valójukban nem. Mert hiába hallottunk róluk annyiszor, hogy régi ismerősöknek tűnhetnének, valójában igen kevés derül ki. Nem lehet tudni, milyen emberek voltak, mire vágytak, mitől féltek, mivel a szűkszavú források esélyt sem adnak rá, hogy megismerjük őket. Nem ők kerülnek előtérbe, csak az üzenet. Persze Káin vagy József testvéreinek tette nem válna elfogadhatóvá, de talán feldolgozhatóbbá igen, ha megérthetnénk a cselekedeteik mozgatórugóit. És azt hiszem, ez az, ami mindig érdekel és foglalkoztat: megérteni a tettek miértjét.

Festmény: Caravaggio