amelyben kiderül, hogy az íróknak nincs
szuperképességük, de a képzeletük gyakran a fejükre nő.
Az
univerzumban valószínűleg az utolsók között döbbenek rá, mennyire zseniális
játék az Alan Wake. Pedig még tervezési fázisban hallottam róla először, ma már
elég furcsa, de egy nyomtatott újságban; lehet ennek már
lassan tíz éve is. A koncepció azonnal felkeltette a figyelmemet: egy író bolyong zseblámpával az erdőben, aki mellesleg néha szörnyetegeket is öl, de
a lényeg nem ez, hanem a játékosra telepedő borzongató atmoszféra.
És
tényleg. Rendkívül hangulatosan keresztezi Stephen King
hororr-regényeit a Twin Peaks szürreális, fenyvesekkel teli világával, és ezt a felállást mintha
csak nekem találták volna ki. Akad benne utalás bőven mindkettőre, rögtön King-idézettel
kezd, de van ajtót baltával bezúzó őrült is, és sok elemet kölcsönöz a Halálos árnyékból; a klasszikus
kisvárosi étteremben pedig tuskó helyett viharlámpát szorongató, megzápult
öregasszony fogad, aki fura rébuszokban beszél. Mégsem tűnik másolatnak, a
keverékből szimbólumokkal átszőtt belső mitológia alakul ki, amelyben öröm
keresni a kikacsintásokat. Néhány formabontó megoldás még jobban felpezsdíti: a
cselekmény epizódokra bontott, mint egy tévésorozatban, tartalmaz flashbackeket,
és minden rész olyan cliffhangerrel zárul, hogy a remekül megválasztott
átvezető számok alatt gyakran csak ültem, és döbbentem pislogtam. A sötétben
összekucorodva könnyedén körbeölelt a hangulat, a lecsapó madárcsapatok
vijjogása vagy az életre kelt berendezési tárgyak becsapódása a frászt hozta rám.

Az
elmúlt fél évben poszt-Alan Wake szindrómában szenvedek, egy játék sem tud
bevonni igazán, és nem csak azért, mert amúgy sincs időm konzolt nyomogatni.
Valami olyasmit kaptam tőle, amit kevésszer tapasztaltam játéknál: igazi
katarzist, és ha a befejező jelenetsorra gondolok – ami koránt sem olyan
rózsás, mint naivan hinni lehetne –, még mindig összeszorul a torkom.