2016. február 25., csütörtök

Sorok mögött: Tehetség vs tanulás rangadó

Mindenki tudni szeretné, tehetséges-e. Olyan húszéves korom körül hajtott a kérdés leginkább, mindenáron választ akartam kapni rá, mintha létezne egy bizottság, ahol lemázsálják az ember képességeit, és aztán kiállítanak egy igazolást, van-e értelme ezzel a továbbiakban foglalkoznia. Úgy gondoltam, el tudnám fogadni az ítéletet, bármi is az, csak tudjam meg az igazat. Persze nem létezik ilyen mindent eldöntő határozat: kaptam véleményeket innen is, onnan is, és akadt köztük olyan, hogy menjek inkább kapálni vagy a cementgyárba dolgozni.

Idővel sem múlik el a késztetés, legfeljebb enyhül. A mai napig szinte minden nap kétségeim támadnak a képességeimet illetően, és ez nem afféle úri nyafogás. A legtöbb író, tartson az első novellájánál vagy a huszadik regényénél, időről időre elbizonytalanodik magában, legfeljebb nem hangoztatja. És ezt én nem is bánom: a legjobb hajtóerő, hogy az ember folyamatosan fejlődni akarjon.

Ha nekem nem hinnétek, higgyetek Murakaminak, aki a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? c. önéletrajzi könyvében így írt a kérdésről:

„Akadnak persze olyanok, valódi, óriási tehetséggel megáldott emberek – noha csak egy maroknyi –, akiknek a tehetsége soha ki nem szárad, és a műveik színvonala sem esik. Létezik olyan vízforrás, melyből meríthetnek akármennyit, nem apad el. Az irodalom szempontjából ez örvendetes tény. Ilyen óriások nélkül az irodalomtörténet szerényebb képet mutatna. Hogy konkrét neveket említsek: Shakespeare, Balzac, Dickens… Ám az óriások bizony óriások: kivételes, mitikus létezők. A világ íróinak többsége nem az (természetesen én sem), és a tehetségből hiányzó kisebb-nagyobb részt ügyességgel és erőfeszítéssel kell pótolnia.”

Nem kételkedem Murakami őszinteségében, amikor a szorgalmas kategóriába sorolja magát, bár számomra, külső szemlélőként ő egyértelműen az óriások között él.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tehetségnek. Ezzel nem szeretném lesöpörni az asztalról, nem mondom azt, hogy csak a gyakorlás számít, és bárki elérhet bármit, ha szorgalmas – ez nem az amerikai álom. Ha szerettem volna, akkor se lehettem volna soha balerina vagy úszóbajnok vagy énekes, mert már a fizikai adottságaim sem passzolnak hozzá. És lehet, hogy vannak bizonyos képességeim, mondjuk, a kosárfonáshoz, amik sosem derülnek ki – a tehetség már a téma iránti érdeklődésnél kezdődik. Ha valamiféle képletet kellene felírni rá, legtöbben ezt szokták: 20% érdeklődés és adottság, 80% gyakorlás és munka.

A tehetség nem egy titkos szupererő, nem a bennünk rejlő kryptonit, amit megnyer az ember, és hátradőlhet vele. Ezért tartom „veszélyesnek”, ha az írás körüli tehetséget túlmisztifikáljuk, és valaki a saját vélt vagy valós adottságába kapaszkodik, erre hivatkozva pedig elutasítja a tanulás fontosságát. Mert a technikai tudás szerinte csak „elrontja azt, ami ösztönösen jönne”. Minden más szakmában ez eszméletlenül fura lenne: senki sem szeretne egy tehetséges kezű, ám az orvosi egyetemet kikerülő agysebész szikéje alá kerülni, ugye? És más művészeti ágnál is megvan a tanulás elvárása, egyetlen zongoristának sem ciki, ha ötéves korától zeneiskolába járt, majd esetleg ilyen egyetemet végzett, az írásnál meg ez néha még mindig szitokszó.

Hiszek az írás taníthatóságában – sőt, hiszek az írás tanításának fontosságában. Csak a saját példámat ismerem, de tizenévesen, amikor zabolázatlanul írtam, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik írástechnika, éreztem, hogy rengeteg dolog döcög a szövegeimben, csak nem tudtam rábökni, mik azok. Mint egy egész testre kisugárzó fájdalom, amit lehetetlen lokalizálni, de egy orvos rögtön megmondja, mi a baj. Tizennyolc évesen léptem be a Delta Műhely írókörbe, és az első néhány év azzal telt, hogy „hűha, ez így működik” meg „wow, hát ez tényleg ilyen” élmények rohantak le. Apró dolgokat is lehetett gyakorolni – pl. írjuk meg egy jelenetet csupa rövid mondattal, egy másikat pedig kacifántos mondatkígyókkal, és figyeljük meg a hatást –, vagy nagyobb rácsodálkozások, mint a nézőpontok kérdése, amit akkor értettem meg igazán, amikor ugyanazt a novellát megírtam öt különböző elbeszélő szemszögéből (a végén már a helyszínül szolgáló ház is mesélt). A mai napig rengeteget köszönhetek az írókörnek, nem tudom, mi lett volna velem nélkülük. Nemcsak technikát tanítottak, hanem azt is, hogy nyugodtan dobj ki szöveget, írj újra, kísérletezz, játssz. Egy szemléletet, amivel megértettem: akár egy apró tehetséget is ki lehet bontani rengeteg gyakorlással és önfegyelemmel, és a legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem veszi a fáradságot, és ül le a fenekére dolgozni.

Persze az írástechnika sem csodaszer, nincs garancia, hogy az ember a végén jó író lesz – ahogy arra se, hogyha valaki zongorázni kezd, majd hangversenytermeket tölt meg, vagy ha beiratkozik az orvosira, vezető sebésszé válik. Minél többet tanultunk, annál világosabbá vált: nem létezik egyetlen üdvözítő út. Sosem kaptunk szájba rágott tanulságokat, azokat magunknak kellett levonnunk. Nem derült ki, hogyan lesz valaki jó, de kipróbáltunk rengeteg eszközt, hogy válogassunk közülünk. Vannak trükkök és gyakorolható részek – még a megfigyelés is: akadt olyan feladat, hogy csak üljünk egy téren, és nézzük az embereket –, de nincs recept, aminek a pontjait követve kizárólag működőképes történetek születnek. A részfeladatok gyakorolhatók, de hogy mi áll össze az alkotóelemekből, az már a szerzőn múlik.

Ez az egyetlen dolog, ami szerintem taníthatatlan: hogy miről írjál, és hogy mit akarsz elmondani. Nincs olyan írástechnikai könyv, ami helyetted megszabja, mi foglalkoztat téged, mi feszít annyira, hogy nem bírod ki nélküle. A forma tanítható, de amit el akarsz mondani, az csak a tiéd. Az írástechnikai abban segít, hogy a szerző fejében megszülető mondanivaló a lehető legvilágosabban kerüljön papírra. A legmélyebb tartalommal rendelkező írás is elbukik, ha csikorognak a mondatok és hiteltelenek a jelenetek, ahogy a legkiműveltebb szöveg is üres marad, ha a szerző nem akart vele semmit mondani.

Hiszek a kitartásban. Hiszek a kemény munkában. Hiszek benne, hogy sosincs kényelmes hátradőlés. Minden egyes elolvasott könyv, leírt sor, újraírt fejezet, vagy csak tűnődés egy kerti padon fejleszt, és ez örökké tart, egészen az utolsó kitett pontig.


Többiek bejegyzései:
Puska Veronika

A körblogolás korábbi témáit itt találjátok.

6 megjegyzés:

  1. Érdekes, hogy az iskolai irodalomórák emlékéből valahogy úgy rémlik, hogy aki ott tananyag volt, annak (és ebből általánosítva az íróknak általában) nem volt szükségük különösebb tanulásra-csiszolásra, csak tollra meg papírra - ez azért a wannabe író kamaszok többségét szerintem simán hazavágja. Nekem megdöbbentő felfedezés volt, mikor egy-egy kortárs amerikai íróra rákeresve szinte mindenki életrajzában az állt, hogy creative writing-ot tanít ilyen-olyan iskolákban. Nem is értettem először, azt gondoltam, ez biztos valami gagyi humbug-tantárgy leendő tucatbestseller-gyárosoknak. Csak mostanában kezdem elhinni, hogy az írás (is) egy fejleszthető valami lehet. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, az irodalomórákon nem teljes a kép, nem foglalkoznak ezzel (mondjuk ott főleg az írók/költők fontos művei kerülnek elő, és nem az elégetett zsengék). Szerintem régen is megvolt a tanulás, csak különböző formákban – kávéházi irodalmi diskurzusok; a kezdők kikérték a nagy öregek vagy a folyóirat-szerkesztők véleményét; alkotói körök alakultak. A creative writing módszertan ennél azért frissebb, itthon még tényleg benne van a köztudatban, hogy ez valami fura dolog, amit hogyan is lehetne tanítani.:) És igen, USA-ban nagyobb hagyománya van, ott már szinte természetes, hogy az ember elvégez néhány kurzust. Persze nem gondolom azt, hogy valaki otthon tollal-papírral, tanítás nélkül ne válhatna jó íróvá – csak nehezebb egyedül kitaposni azt az utat, rájönni olyasmikre, amiket egyébként egy írástechnikai könyv/oktató/szakmabeli hamar megmondana. Lerövidít dolgokat, bár utána ugyanúgy oda kell ülni, és ki kell gyakorolni mindent.
      Nagyon sok mítosz van az írás körül – minthogy írni csak akkor lehet, ha az embert megszállja az ihlet, mint valami jó szellem –, meg az írók körül is, a kedvencem ez, ami középiskolásoktól hangzott el, hogy az író az halott ember, és kortársak nem léteznek:
      http://konyves.blog.hu/2013/09/02/vannak-e_ma_is_irok

      Törlés
    2. Kicsit kapkodva fogalmaztam az előzőt, "úgy rémlik" helyett pontosabb lett volna az "úgy tűnik" - tehát nyilván a régiek is tanultak és gyakoroltak, de ahogy az irodalomoktatás bemutatja, abból ez az esetek nagy részében nem látható, csak az, hogy itt ilyen félistenek alkottak világraszóló remekműveket éjjel-nappal. Erről is olvastam egyszer valahol egy jó cikket, hogy a kánonba tartozó írók gyakorlatilag megközelíthetetlen és felfoghatatlan héroszoknak tűnnek. Persze az is igaz, hogy voltak - és ma is vannak - ösztönös zsenik meg őstehetségek, de nem csak ők képesek valódi értéket létrehozni.
      Szokták még emlegetni ebben a témában Bukowski szövegét is (So you want to be a writer? https://www.youtube.com/watch?v=UY6gQzagJJ0 - a magam részéről egyelőre ennyi is a Bukowski-műveltségem... :) ), aminek kb. a felével tudok jóízűen egyetérteni, a másik fele még talán az őstehetségekre sem mindig igaz, inkább csak azok közé a mítoszok közé tartozik, amiket említesz.
      A Könyvesnek ezt a cikkét én is szerettem, jó lett volna a szerzőhöz irodalom órára járni. :)

      Törlés
    3. Igen, az irodalomoktatás valóban ezt a képet erősíti.:) Mondjuk most elképzeltem, hogy kapnék öt percet Kosztolányival, szerintem az első négy és félben vigyorognék, és meg sem merném szólítani.:)

      A link máshová vezetett:), de rákerestem (mondjuk ez? https://www.youtube.com/watch?v=F_1EiVAb_O8). Nagyon motiváló volt ezt most újra hallani, máris máshogy állok a naphoz.:) Bizonyos részeivel én sem értek egyet jó szívvel - mondjuk pl az újraírás kapcsán -, de sok mindennel meg nagyon, a szenvedélyből írással meg leginkább.:)

      Törlés
    4. Pont így vagyok én is, az, hogy ha újraírod, vagy hosszan meredsz a semmibe, akkor inkább menjél széklábat faragni, nem túl motiváló, de a többi abszolút. :)
      A zenét nálad találtam, egész este az szólt tegnap, így összekeveredett a linkelésnél. :D

      Törlés
    5. Örülök, hogy tetszett a zene, én is rengeteget hallgattam, miután rátaláltam (egy újcirkusz előadás aláfestése volt, zseniálisan működött). :)

      Törlés