Sorok mögött: Írói becsípődések és a fő téma

A közös blogolás vezérfonala ezúttal a fő téma, amely mindennél jobban foglalkoztatja az írót, de előre szólok, hogy csalok: nem tudok, és nem is írhatok fő témáról. Ha esetleg szerencsével és kitartással, évtizedek múlva lesz annyi írásom, hogy legyen értelme ilyesmiről beszélni, akkor sem szeretnék öndefinícióként ilyen kijelentéseket tenni; majd az olvasók megmondják, ha szeretnék.

Helyette olyasmiről írok ma, ami elsősorban olvasóként és persze némileg szerzőként is foglalkoztat. A kedvenc íróim életművén végighaladva előbb-utóbb enyhe csömört kapok. Változó, mikor jön el a pont, amikor az önismétlés miatt már egy új könyve semmiben sem nyújt többet vagy mást, mint egy polcon porosodó régi. Kingtől tizenévesen vagy ötven regényt befaltam – és ennyi után már bátran megmondom, mik a fő témái, mint a kisvárosi viszonyrendszer; a mély emberi félelmek; az író lét; az erős női és gyerekkarakterek, stb; de ehhez kell egy életműnyi szöveg. Murakamit szintén szeretem, az ő műveire is könnyű felírni a rá jellemző összetevőkből álló receptet. De mitől függ, hogy egy írót már a második-harmadik könyve után félreteszek, mert zavar a folyamatos önkopírozás, mást pedig szeretni tudok akkor is, ha ilyen diagramokkal lehet illusztrálni a munkásságát. Avagy hol húzódik a határ fő téma és önismétlés között.

Természetes, hogy bizonyos témák annyira meghatározzák az írót, hogy újra és újra előveszi őket. A friss kismama szívesen áradozik a gyermekéről, de a barátai a „Micike fogzik, és tárgyakat rágcsál” c. fotósorozat ötszázadik darabjánál telítődnek, akármennyire is szeretik őket egyébként. Az író is hajlamos erre, csak mondja és mondja újra és újra ugyanazt, és nem veszi észre, hogy az olvasó már ásítozik. Az önismétlések gyakran tudattalanok, valami annyira becsípődik, hogy a szerző vagy nem tud szabadulni tőle, vagy önkéntelenül is ehhez a megoldáshoz nyúl, hisz egyszer (kétszer-háromszor-sokszor) már működött.

A kisebb ismétlődések inkább csak ártalmatlan becsípődések – mint Murakami fül- vagy macskamániája –, és okosan használva nem idegesítő elemek, hanem kézjegyek, amelyek hozzájárulnak, hogy szeressük az adott írót. Murakami macskák nélkül nem lenne Murakami. Apróságokat magamon is észreveszek, van egy szólistám, amire néha rákeresek, és ritkítom a túlhasználást – higany, érzitek a szó mágikus vonzását? én túlzottan is –, de amit már felismerek, azt könnyű kordában tartani (amit nem, azzal még bizonyára tele a szöveg:)). Fülmánia helyett pedig határozott vonzalmat érzek a fogak kiveréséhez, gyűjtéséhez, a szép vagy csúnya fogsorok ecseteléséhez, de igyekszem legyűrni. (És hopp, egy bekezdéssel feljebb Micike fogzott.)

A nagyobb ismétlések – és ez az, ami igazán zavaró tud lenni – a panelhasználat. Egy történetsablon, amelyben csak a szereplők nevét cseréli ki a szerző, de a fordulatok változatlanok; egy tipikus karakter, például a szürke egér, csetlő-botló fiatal lány, akitől az istennek sem tud szabadulni, pedig tucatszor megírta már. Biztonsági játék a rég beváltat használni ahelyett, hogy új eszközökkel kísérleteznénk, és ezért tudom maximálisan tisztelni azokat az írókat, akiknek minden könyvén érezni, hogy új utakat próbálgatnak. (Ennek koronázatlan királya pl. Dan Simmons vagy David Mitchell, akik egy regényen belül is hat stílusban és hat zsánerben képesek írni. Fantasztikus!)

Ezekkel az ismétlésekkel szemben a fő téma jóval mélyebben gyökerezik. Az írót meghatározó fontos érzelmek és tapasztalatok, traumák, érzékenység bizonyos szociális problémákra sokszor és sokféleképpen beleszőhető az írásokba anélkül, hogy zavaró lenne. Néha mellékszereplőkben, néha egy-egy gondolat erejéig, máskor pedig központi, felvállalt magként. Ezek annyira erős és mélyről fakadó dolgok, hogy erőszakkal sem lehet visszatartani őket; nem kilazult szögek, hogy visszakalapáljuk őket a falba. A fő téma az író személyiségében rejlik, elválaszthatatlan tőle – ha pedig nincs elég fejlett és tudatosan használt eszköztára, hogy meséljen róla, akkor önismétlésbe fullad. Az önismétlés írói gyengeség, a fő téma viszont az író maga.

Persze az íróban motoszkáló téma idővel változhat, ahogy a személyiség is alakul, és ez szokott a legjobb érvem lenni amellett, amikor valaki azzal jön: „olyan fiatal vagy, majd írsz, ha idősebb leszel”. Igen, ha idősebb leszek, remélhetőleg fejlődöm, több élettapasztalatom lesz, és ez segít majd az írásban is. De azokat a történeteket, amik huszonévesen foglalkoztatnak, nem mesélhetem el harminc-, negyven- vagy ötvenéves koromban, csak most. Harminc-, negyven- és ötvenévesen más témák piszkálnak majd, vagy esetleg hasonló témák, de egészen más oldalról. Mert az lenne a baj, ha évtizedek múlva is pont ugyanerről és pont ugyanígy szeretnék mesélni.

A diagram innen származik.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika

Magyar Könyvek Viadala

Zajlik az idei Magyar Könyvek Viadala. Tíz kategóriában lehet szavazni magyar szerzők tavaly megjelent könyveire, és nagy meglepetésemre „Az év elsőkönyves debütálása” kategóriában a Bábel fiai is a jelöltek között van. Az ötfős mezőny könyvesbloggerek szavazatai alapján alakult ki, akiknek ezúton is nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám.:) Innentől él a közönségszavazás, mostantól közel egy hónapig bárki szavazhat az elsőkönyvesekre. Kakaskodás nélküli viadal ez, ahol számomra nem a helyezés a fontos, ellenben nagyon jó érzés, hogy akadtak olyan bloggerek és olvasók, akik elolvasták és kedvelték a Bábel fiait, ami egy évvel ezelőtt még csak az én fiókomban létezett. Köszönöm.:)

  

A többi kategóriát itt tudjátok megnézni:

Az év legszebb könyvborítója

Az év fordítója

Az év ismeretterjesztő könyve

Az év mesekönyve

Az év szépirodalmi könyve

Az év ifjúsági könyve

Az év szórakoztató könyve

Az év elsőkönyves debütálása

Az év írónője (március 25-től)

Az év írója (március 28-tól)

Sorok mögött: Az olvasói elvárások és a határok feszegetése

Amikor megtudtam, hogy a következő körblogolás témája az olvasói elvárások és az írói megfeleléskényszer, rögtön egy tavalyi élményem ugrott be. 2014. április, Könyvfesztivál. Patrick Ness előadásán ülök, a Szólít a szörny egy példányát szorongatom, ő pedig könyvekről, írásról, életről mesél. Zseniális előadó, pont akkor humoros és pont akkor bölcs, amikor kell, egy pillanatra sem veszti el a figyelmünket. Egy írónak nem feltétlenül kell vérprofi előadónak lennie, de ő az. És akkor beszélni kezd az elvárásokról. Azt mondja, ő azokat a könyveket írja meg, amelyeket el akarna olvasni. Nem nézi, mi az eladható és divatos téma, vagy mit részesítenek előnyben a kiadók, mert ha élvezi az írást, hisz a történetben és beleteszi a szívét, akkor bármennyire is nehezen beskatulyázható vagy fura a regénye, lesz néhány olvasó, aki pont ezt keresi. Csillogó szemmel mondja, és hinni szeretnék neki. Akkor még csak egy-két napja, hogy a Bábel fiai megjelent, pont aznap délutánra írták ki a dedikálást, fogalmam sincs, mire számítsak, reszket a gyomrom, és azt kívánom, Ness legalább egy kicsit legyen profetikus.

Szólít a szörny –  Jim Kay illusztrációja

Nem tudom, van-e olyan író, aki kicsit sem szorong az elvárásoktól (ha van is, az nem én vagyok). Írás közben könnyű elköteleződni egy-egy keményebb döntés mellett, ott még könnyű az asztalra csapni, hogy márpedig ezt vállalom, akárki akármit gondol róla – de amikor olvasók kezébe kerül a könyv, ezek a döntések már nem egyértelműek. Megérte itt és itt kockáztatni? Túl sokat veszíthetek vele?

Egykönyvesként természetesen kevesebb elvárást tapasztalok* – bár most, hogy közeledik a Horgonyhely megjelenése, elég sokszor eszembe jut, vajon mit várnak tőlem, és vajon elég lesz-e, amit nyújtani tudok –, de pont ebben a helyzetben szembesül vele az ember először, hogy nem felelhet meg mindenkinek. Ha megfeszül, akkor sem. És lassan megtanulja, hogy ez nem feltétlenül baj. Amikor épp kétségbeesem, hogy „nem tudok megfelelni az olvasóknak”, valaki mindig visszakérdez: „melyiknek nem tudsz”? És ez igaz, hiba lenne masszaként gondolni rájuk, mert nem arctalan tömeg, hanem egyéni ízléssel és preferenciákkal rendelkezők sokasága. Mindannyian mást szeretnének: Elérje-e a főszereplő a célját? Belássa-e a hibáit? Melyik karakter szimpatikus? Meghaljon-e X vagy Y? Ezekre a kérdésekre a legtöbben mást és mást felelnének, és hacsak nem ír az ember lapozgatós könyvet, lehetetlen mindnek megfelelni – ha azt szeretnéd, hogy a hős ellovagoljon a naplementébe, lapozz a 271. oldalra; ha a vérfürdőt választod, menj a 301.-re.

Olvasóként azt szeretem, ha egy könyv meglep. Ha a szereplők szokatlan figurák, akiknek nincs kőbe vésve a sorsuk, ha a világ egyedi és pimasz, és ha eleinte furcsa is, pont ezt keresem. Ez lendít ki a komfortzónából, ez ad új élményt a kaptafára gyártott sablonok helyett, amelyeket már százszor olvastam. Mert miért ne zárulhatna egy romantikus történet úgy, hogy a szereplők mégsem illenek össze, vagy miért ne mesélhetnének el egy fantasyt a gonosz sötét mágus szemszögéből?** Mennyire meglepődött mindenki a Trónok harca regényeken! Az elvárások azt diktálták, a főhősök biztonságban vannak, és sok féltéglán át együtt utazhatunk velük, ezért lettek Martin gyilkosságai olyan elemi erejűek. A kötetek alatt azonban megváltoztak felé az elvárások: most azon csodálkoznánk, ha nem vérengzene tovább, és a szétszakított családok egyesülnének. Ha újra szembe akarna menni a prekoncepciókkal, boldog fordulatokat írna, az olvasók egy része pedig csalódna, hisz nem ezért szeretett bele a sorozatba.

Semmi sem öli meg jobban a befogadói élményt, mint az elkényelmesedés. Ha nem akarnám, hogy egy regény meglepjen és felrázzon, megríkasson vagy elbizonytalanítson, ugyanazt a könyvet olvasnám el újra meg újra a megszokott élményért. Ha visszagondolok az elmúlt öt év olvasmányaira, igazán maradandót az nyújtott, ami merészen kiröhögte az elvárásaimat, vagy épp kemény dolgokkal szembesített, ami abban a pillanatban nem feltétlenül esett jól.

Egyik kedvenc íróm, Linn Ullmann néhány éve egy interjúban annyira precízen megfogalmazta mindezt:

„Nem hiszem, hogy a jó irodalom szabálya az, hogy kellemes vagy megnyugtató legyen. A jó irodalom mindig kritikus, határokat feszeget, kilép a komfortzónából. Azoknak, akik a kanapéra kucorodva akarják magukat kényelembe helyezni egy könyvvel, fel kell tenni a kérdést: komfortosan akarod érezni magad, vagy jó könyvet akarsz olvasni?”

Írás közben nem gondolok arra, egyes döntések hogyan tetszenek majd a reménybeli olvasóknak. Ha erre gondolnék, a folyamatos görcsöléstől egy sort sem írnék. Nem akarok szánt szándékkal felégetni mindent, és odaszúrni az elvárásoknak, de arra sem törekszem, hogy megfeleljek mindnek, és olyat írjak, ami divatos vagy eladható, ám nem áll közel hozzám. Az erőltetett, öncélú lázadás szerintem pont annyira visszaüt, mint a szolgalelkű megfeleléskényszer. Felesleges csak azért trancsírozást vagy durva szexet rakni egy szövegbe, hogy sokkoljon: a szerzőnek tudnia kell, mikor és miért akar sokkolni. Patrick Ness vagy Linn Ullmann pont ilyen író, ők bátran, de céllal kockáztatnak. Tudják, mit akarnak elmondani, és ismerik az ehhez illő, nem mindig kellemes eszközöket. Ez a hozzáállásuk megerősít abban, hogy amikor félek egy-egy keményebb döntéstől, mert vajon mit szólnak majd hozzá az olvasók, akkor kitartsak az eredeti szándékom mellett. Írom azt, ami igazán fontos nekem, és bízom benne, hogy lesznek néhányan, akikhez mindez szólni fog.

* Az elvárások néha összefolynak az előítéletekkel. Sokszor hitték már azt, hogy mivel fiatal nő vagyok, biztos romantikus-napsugaras történeteket írok, és meglepődtek, amikor kiderült, hogy nagyon nem.

** Ha az én elvárásom olvasóként az, hogy az író menjen ellene az elvárásoknak, akkor amennyiben megteszi, tulajdonképpen megfelel az elvárásaimnak?:)

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Puska Veronika
Varga Bea (On Sai)

Leskelődni a kulcslyukon – Luigi Serafini: Codex Seraphinianus

amelyben kiderül, mit taníthat az írásról egy olyan könyv, amelyben egyetlen érthető szó sincs.

Egy virág, amely ha elhullatja szirmait, a száron keresztül léggömbbé fújható, és felrepíti az embert. Fák, amelyek gyökereikkel kilépnek a földből, és vándorútra kelnek. Szeretkező férfi és nő, akikből az összeolvadáskor hús-vér krokodil keletkezik. Számos, még ezeknél is furcsább szerzet szerepel a Codex Seraphinianusban, amely egy képzeletbeli világ enciklopédiája, és a legkülönösebb könyv, amit valaha „olvastam”.

A középkori kódexek mintájára készült kötet nem igazi olvasmány. Olyan alapossággal és szisztémával mutatja be ezt a bizarr lényekkel teli univerzumot, mintha egy tudós tanulmányozta volna annak természetrajzát, néprajzát, fizikáját és kémiáját. Fejezetekre bontva vizsgálja az egysejtűektől kezdve a növényeken, állatokon keresztül, míg elér az emberihez hasonló civilizációig – csak lehet, hogy a gyerekek itt két lábon járó gombolyagok, máshol pedig gyárban készülnek az élők, ahol húst és bőrt feszítenek az üzemsorról legördült csontvázakra. És hogy a hatás teljes legyen, és az olvasó azt érezze, tényleg egy idegen kultúrába pillant bele, a kódexben egyetlen érthető szó sem szerepel. A margón a cikornyás, finom írás, amely látványra olyan, mintha arab és tünde keveréke volna, egyik ismert nyelven sem értelmezhető.

Luigi Serafini műve 1981-ben jelent meg először, és a célját illetően megoszlanak a vélemények. Van, aki a Voynich-kézirat hatását fedezi fel benne, mások szerint a képek tudatmódosult hallucinációk eredményei. A szöveges részt megszállott kriptográfusok és nyelvészek kutatják, hátha rendszert fedeznek fel a szavakban. Serafini néhány éve azt nyilatkozta, nincs megfejtés, a szöveg automatikus írás, amely csak látszatát kelti az értelmes nyelvnek. Azt az érzést akarta átadni az olvasónak, ahogy egy kisgyerek láthatja a környezetét. Aki számára az írott vagy beszélt nyelv halandzsa, és akinek a világ ugyanolyan furcsa, mint a könyv szürreális képei. Hogy valóban igaz-e az állítás, nem tudom, de az ábrákat nézegetve nekem is hasonló élményem volt: mintha a kulcslyukon leselkednék egy idegen civilizáció után. Néha rendszerbe illeszthető részei villannak fel, hisz krokodil az ismert valóságban is létezik, csak tojásból kel ki, de közben végig megmarad a kívülálló rácsodálkozása.

Nagyon hasonlít ez ahhoz, ahogy egy science fiction vagy fantasy világ felépül. Mostanában sokat gondolkozom azon, mennyi az elegendő világábrázolás: amikor az olvasó már elhiszi, hogy egy szinte valóságos rendszert lát, de nem fojtják meg a hosszas magyarázatok a csipkeverők céhrendszerének felépítéséről vagy az ötszáz évvel azelőtti örökösödési viszályról. Amikor pont annyit kap, hogy higgyen az írónak, de ne érezze azt, hogy papírízű tankönyvet olvas.

Az író mindig jóval többet tud a saját világáról, mint amennyi a regénybe belekerül. Tipikus jéghegy-effektus: ő A-tól Z-ig rendszerszinten ismeri az alapokat, megérti a működést, hogy aztán kicsíphesse a nagy egészből azt a keveset, amely a történethez szükséges. Így olvasóként bár nem ismerem az összes fellelhető egzotikus állatot, vagy minden népcsoport szertartásait, de elhiszem, hogy a háttérben, a jéghegy víz alá merült részén megvannak ezek is. És az igazi kihívás ez, a megfelelő részletek kiválasztása, amelyekkel meg lehet teremteni a hitelességet. (Fordítva ez nem működik. Az olvasó hamar megérzi, ha az író kamuzik, és a bemutatott jéghegycsúcs alatt valójában semmiféle alap nincs. Az írónak muszáj ismernie a világát. Ez nem olyan házi feladat, amit meg lehetne spórolni, mert úgysem bukik le. A hitelesség nem elmaszatolható.)

Ebben zseniális a Codex Seraphinianus. Bár csak felvillannak bizarr szilánkjai, és minden oldala szürreális elmetűzijáték, mégis elhiteti, hogy működő világról mesél. Mert úgy mutatja be a kémiai reakciókat, az öltözködést, a városok struktúráját vagy az emberek által játszott játékokat, hogy nem marad bennem kétség a valódiságukról. Lehet, hogy nem ábrázol legalább öt különböző pogány vallást, és a vándorló fák evolúcióját sem értem meg, de nem is kell. Nem hiányzik, hogy a furcsa betűs, ismeretlen nyelvű szócikkek megmagyarázzák a látottakat. Mert a jó írónak nincs szüksége több ezer oldalra, hogy a világa életre keljen, elég egy gondosan kiválasztott kulcslyuk.

PopJak – Magyar fantasy

Jövő kedden, január 27-én a PopJak programsorozat keretében magyar fantasyről beszélgetünk Csurgó Csabával (Kukoricza) és Fekete I. Alfonzzal (kritikus, Próza Nostra), Sepsi László moderálásával. Remélhetőleg sikerül minél szélesebb merítésből minél több művet érintenünk, de a következő regényekről biztosan lesz szó, avagy íme a hivatalos kedvcsináló:

„Az elmúlt néhány évben számos alműfajjal gazdagodott a magyar fantasy-paletta. A kilencvenes évek szerepjáték-hagyományaitól (M.A.G.U.S.) elszakadva találunk urban fantasy-t (László Zoltán: Egyszervolt), young adult közönséget célzó variációkat népmesékre (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő) és steampunkra (Lakatos István: Óraverzum) vagy éppen mágikus realizmussal megbolondított háborús regényt (Lőrinczy Judit: Ingókövek). A februári PopJakon Fekete I. Alfonzzal, Próza Nostra kritikusával, és a műfajban tavaly debütált két fiatal szerzővel Moskát Anitával (Bábel fiai), illetve Csurgó Csabával (Kukoricza) a fantasy hazai trendjeiről és persze saját munkáikról beszélgetünk.”

Mikor? 2015. január 27-én 19 órától

Hol? RS9 színház – 1075 Budapest, Rumbach Sebestyén u. 9

Facebook-esemény itt.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!:)

Kép: Szabó Imola Julianna

Év vége, év eleje, listák, tervek

amelyben csapongva mindenféléről szó esik.

Általában érzelmileg lassan élem meg a változásokat, mintha a jót és a rosszat is fokozatosan engedném közel magamhoz, hogy könnyebb legyen befogadni azt. Így van ez az év végi elmélkedésekkel is, valószínűleg február táján leszek telve az újévi erővel, hogy nagy elszántsággal új tervekbe fogjak (és az is biztos, hogy áprilisig minden hivatalos papírt elrontok a 2014-re dátumozással). De azt azért már most is látom, hogy sok munkával és élménnyel teli év van mögöttem, aminek bizonyos részletei még mindig épp ülepednek, de a levont tanulságokat igyekszem máris hasznosítani, hogyan lehetne idén jobban, kitartóbban, még inkább odafigyelve.

Az ilyenkor szokásos, szubjektív listázások engem is berántottak, az SFmagon összegyűjtöttük néhány idei meghatározó sci-fi és fantasy olvasmányunkat: én Card egy régebbi, önálló kötetes fantasy regényéről; egy szimbólumokkal átszőtt fantasy-western képregényről; és Valente új, sziporkázó Tündérföld-kötetéről meséltem. Itt pedig villámajánló formájában  Chuck Palahniukról, akit eddig is szerettem, de az idén kezembe akadt Fulladás az egyik kedvencem lett tőle: szexfüggők, polgárpukkasztás, de közben olyan erős benne a megváltáskeresés, hogy a zárás katarzisa még mindig borzongató. A listákra már nem fért fel, de karácsonykor elolvastam a Locke & Key képregény hat kötetét: az utolsó képkockáig profin megkomponált történet három testvérről, akik apjuk halálát egy mágikus kulcsokkal teli ódon házban próbálják feldolgozni.

Megtisztelő, és nagyon örültem neki, hogy mások listái közül néhányra a Bábel fiai is felfért. Elsőkönyvesként már azért is hálás vagyok, ha valaki ad egy esélyt egy új magyar fantasynek, így külön nagyszerű érzés, hogy az SFmag karácsonyi és év végi gyűjteményébe, a Próza Nostra tagjai közül többeknél, valamint Deszy, Liliane és Luca blogján is  említésre került az év olvasmányai között, én pedig szívből és hálásan köszönöm!:)

És mik az írói tervek erre az évre? Ha minden jól megy, a Könyvhétre megjelenik a második regényem, a Horgonyhely, így az év első fele szerkesztéssel, csiszolással meg jófajta izgalommal telik majd. Közben szeretném folytatni azt a regénycsírát, amin most dolgozom, és még munkacímen sem merem emlegetni, mert olyan illékonynak érzem a történetet ebben a szakaszban. A legnagyobb kihívás ebben számomra az, hogy az időmet jól osszam be (ha a macskák egyszer sikerrel járnak, és elrágják az internetkábelt, máris könnyebb lesz ez is). Vannak apróbb terveim – néhány novella vár a sorára, és a blogot is szeretném aktívabban használni –, aztán kiderül, mennyit tudok végül megvalósítani.

Kíváncsi vagyok, mit tartogat az év, én meg majd igyekszem aktívan megélni.:)