Horgonyhely

A Gabo SFF blogon karácsonyig tíz címet árulnak el a jövő évi sci-fi és fantasy megjelenéseik közül: tegnap a Horgonyhely került sorra, ami – ha minden jól megy – a második regényem lehet. Nagyon furcsa érzés leírnom ezt. Még mindig a Bábel fiai okozta érzelemkavalkádot dolgozom fel, hagyom, hogy ülepedjenek bennem a tanulságok és az élmények, amelyeket elsőkönyvesként átéltem. Sosem kaptam még ennyi visszajelzést ilyen rövid időn belül, amiért nem lehetek elég hálás, és amiből igyekszem a lehető legtöbbet tanulni. Szóval furcsa, de mindenképpen nagyszerű érzés, hogy lehetőséget kapok egy második regényre.

A Horgonyhely szintén fantasy, és bár ez sem vidám történet, természetesen másmilyen lesz, mint az első könyv. Hogy pontosan miről szól, azt inkább bemásolom a kiadó blogjáról, mert jobban megragadták a történet magvát, mint az nekem sikerülne:

„Képzelj el egy világot, ahol nem választás, hanem a világ rendjébe beleírt törvény az, hogy „itt élned, halnod kell” – ahol megszülettél, ott kell leélned az életedet, a föld ugyanis fogva tart, és elég néhány kilométerre eltávolodnod szülőhelyedtől, hogy fájdalmak gyötörjenek. E szabály alól csak a terhes nők jelentek kivételt, ők az egyedüliek, akik utazni, kereskedni képesek, és ez egy különös hierarchiájú társadalmat eredményez, ahol a férfi-nő, anya-gyerek és apa-gyerek viszony is gyökeresen eltér a megszokottól. (…) A regény egy hajón született, a nők uralma ellen lázadó férfit, szabadulni vágyó lányát és egy föld mágiáját használni képes férfit követ, akiknek sorsa összefonódik, és a történet során feltárul a világ működésének titka is.”

Két évig tartott megírni, és már másfél éve pihen, így semmilyen nyomás nem nehezedett rám, mert nem tudhattam előre, hogy megjelenik-e majd valaha is. Ha eljön az ideje, mesélni fogok még a regényről: más élmény volt-e megírni, mint az elsőt (igen); könnyebb volt-e megbirkózni vele (ó, nem); csökkent-e bennem a félsz, hogy mi történik majd, ha az olvasók kezébe kerül (nem); és mi hajtott annyira, hogy a sok tévút árán is mindig visszataláljak a fjordon pöfögő gőzöshöz, a hóhoz, a balzsamillatú földhöz, a természettel dacoló férfiakhoz és a terhes kislányhoz, akik a világbeli helyüket és szerepüket keresik.

A Horgonyhely tehát 2015-ben érkezik, a tervek szerint a júniusi Könyvhétre, és én ugyanannyira izgulok, mint először.:)

A festmény pedig Marcela Bolívar munkája, amely akár még borítóképpé is válhat.

NaNoWriMo helyett házi kihívás

Holnap startol a novemberi regényíró kihívás, a NaNoWriMo, amelynek keretében a világ minden táján lelkes írni vágyók megpróbálnak egy ötvenezer szavas regényt létrehozni egyetlen hónap alatt. Brutálisnak hangzik, és valószínűleg az is (akkor is, ha az elkészült szöveg még nem kész regény, csupán egy első vázlat), de kitartással és önfegyelemmel évről-évre rengeteg embernek sikerül. Innen is mély meghajlással és kalapemeléssel üdvözlök mindenkit, aki valaha belevágott.

Régebben nem okozott gondot, mikor és mennyit írjak. Unalmas egyetemi előadáson, előadásközi szünetekben, reggel, este, éjjel már az ágyból kikelve, lépcsőn kuporogva, hangzavarban; bármikor. Napközben teljesen más feladatok kötöttek le, a pipetták felett elmélázva átzökkentem az aktuális írás világába, és alig vártam, hogy géphez üljek. Most viszont szerkesztői munkát végzek, összefolynak bennem a betűk, és estére egyetlen dolgot nem akarok látni: szöveget. Nincs szellemi erőm mondatokkal bajlódni, ezért az írás heti egy alkalomra, szombat délelőttre korlátozódott, de ekkora szünetekkel folyton kiesem a történetből, és hiába jár az eszem hét közben is a szereplőkön, elveszítem a lendületet.

Így a november számomra a lendület megtalálásáról szól. Nem vállalkozom egy teljes regény megírására, nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Ha megírok egy régóta érlelt kulcsjelenetet, mintha valami érzelmi akkumulátor lemerülne bennem, nem bírok napokig új résszel törődni, míg fel nem töltődtem. És ritkán haladok lineárisan: írás közben visszamenőleg eszembe jutnak módosítások, amelyeket előbb el kell végeznem ahhoz, hogy haladhassak, mert csak úgy tudok egy csúcsjelenetet megírni, ha az odáig vezető út nemcsak a fejemben, hanem papíron is felépül. Emiatt még egy első vázlatot sem bírnék ilyen szűk határidő alatt összehozni.

Mi lesz helyette? Tyúklépés méretű kihívás, de akkor is kihívás. Az elvárás magam felé annyi, hogy vegyem elő a szöveget novemberben minden egyes nap. Nem tűzök ki leütésszámot, elég, ha egyik nap csak javítok, máskor egy-két nehéz bekezdésen lendülök túl, de minden nap találkozzam a regénnyel. Hajnalban kelve munka előtt; lecsípett fél órákban; pótcselekvések helyett. Muszáj megtalálnom a saját írásra szánt időmet. (Ismerek olyan szerzőt, aki még a metrón is a korábban írt fejezet kinyomtatott verzióját javítja, szóval kreatívnak kell lenni ezen a téren is.)

Egy éve küzdök egy történettel, amely most olyan kétszázezer leütés terjedelmű, de kétszer ennyi szöveg már a vágólapon végezte. Ideje többet foglalkoznom vele, hogy kiderüljön, életképes marad-e, ezért hónapok óta érik bennem egy házi kihívás elhatározása. Tovább azonban nem halogathatok. Most azt mondhatom magamnak: a világon sok ezer ember önmagát legyőzve egy egész regényt megír ennyi idő alatt, szóval ne siránkozz, hanem nyisd ki a laptopot!

A lelki támogatást rengeteg tejeskávé és a fantasztikus zeneszerző-zongorista, Alexandra Stréliski szolgáltatja.

Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

amelyben a körblogolás folytatódik.

Az írók ábrázolására kialakult sztereotípiák inkább viccesek, mintsem igazak: nem szoktam látványosan galacsinná gyűrni a szemétre való piszkozatoldalakat, és dühödten a kuka mellé lőni velük; nem zárkózom be ihlettől részegen a szobába hetekre, hogy kócosan és soványan, kézirattal a hónom alatt jöjjek elő; nem meredek egy tengerparti ház teraszáról a semmibe, hogy mindenki értse, leterített az írói válság. Egyetlen* sztereotípia azonban menthetetlenül igaz rám: képes vagyok úgy beszélni a karaktereimről, mintha élő személyek lennének.

Ez kicsit bogarasnak tűnhet, igen. De nem szoktam csoszogva, félrebiccent fejjel magamban motyogni, és plusz egy terítéket sem teszünk ki vacsorakor az asztalra. Egy regény megírására fordított hosszú-hosszú idő alatt azonban a szerző kénytelen összekötni magát a karaktereivel, kénytelen együtt élni velük. Amennyire meghatározza a mindennapokat az, kivel közös az otthonunk, az még inkább meghatározza, ki lakik a gondolatainkban évekig. Egy idő után pedig a karakterek aktuális nyűgjeiről beszélgetni természetessé válik, mint a „ki viszi le a szemetet?”-viták.

Számomra megismerni egy szereplőt olyan, mint viszonyba bonyolódni valakivel. Ugyanúgy megvan a kezdeti puhatolózás, amikor a felszín és néhány harsány jellemvonás elvonja a figyelmet az igazán fontos dolgokról; aztán az elmélyülés mohó és intenzív szakasza, amikor azt hiszem, már tényleg értem őt; az unalommá szelídülő egymás mellett élés, hogy aztán kiderüljön, mégsem ismerem, és még mindig meg tud lepni. Nem érzem magam a karakterek „teremtőjének”, nem „kitalálni”, sokkal inkább „feltérképezni” szeretem őket, jelenetről jelenetre megismerkedni velük írás közben, mintha hagymákról húznám le a héjakat, és mindig nagyon kíváncsi vagyok, vajon mit találok a közepükben. Persze mielőtt ez az egész túl misztikusan csengne, szerintem csupán arról van szó, hogy a tudatos karakteralkotás visszaszorul a tudattalan javára. Ahelyett, hogy karakterkérdőíveket töltenék ki, és patikamérlegen hozzáadnék az előéletükhöz egy-két gyerekkori traumát, csak hagyom, hogy előbb-utóbb tényleg arról szóljon a történetük, ami tudat alatt régóta piszkált.

Egy ilyen szimbiotikus kapcsolat során könnyű elmenni afelé, hogy a karakterek az író saját vágyteljesítő játékszereivé váljanak, egy okosabb, ügyesebb, szebb kiadássá, akinek valóra válnak azok az álmai, amelyek a valóságban nem teljesültek. Ábrándok és kellemes fantáziák, avagy a tökéletes Mary Sue-koktél receptje. A karakter nem a játékszerem. Nem a barátom, nem a szeretőm, nem a lakótársam, még ha fentebb hasonlítottam is ezekhez. De legfőképpen: a karakter nem én vagyok.

Íráskor próbálok arra koncentrálni, miben különbözik tőlem a szereplőm, miben látja másként a világot – más a neme, a neveltetése, a vallása, a temperamentuma, a célja –, és ez segít, hogy bár szerves részem, mégis önálló személy maradjon. Ez az eltávolítás szükséges is, hiszen gyakran a karakterek nem olyanok, akiket a való életben is szívesen látnék. Kiállhatatlanok, önzők, hisztisek, annyira különbözünk, hogy egy sört sem tudnék velük vita nélkül meginni, de ez így van jól: mindegyikük egy rejtvény, egy megfejtendő talány, amely felpiszkál, hogy tudni akarjam, miért és hogyan váltak olyanná, amilyenné. (Belemehetnék itt a vesszőparipámba, az antihősök dicséretébe, de ezt majd egy másik alkalommal.)

És hogy mi történik velük, miután beteljesítették a sorsukat, és lezárult a történetük? Nem tudom. Sosem képzeltem el, hogyan folytatódik az életük az utolsó leírt pont után, mert valahogy nem tartozik rám. Évek távlatából rég nem látott, külföldre szakadt barátoknak tűnnek, akik nem tudnak hírt adni magukról, mert mondjuk esőerdőt mentenek Kongóban; de azért még hiányoznak néha, és szeretem őket. Hiába képzeletbeliek, hiába megváltoztathatatlan már a történetük, nyomot hagynak maguk után bennem, hisz miért ne hagyna nyomot valaki, akit az utolsó porcikájáig ismerek.

* Na jó, szemüvegem, kávéfüggőségem és macskáim is vannak.

A többiek képzeletbeli barátai:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
Laura Arkanian
On Sai

Az Olvasás Éjszakáján a női sci-fi szerzőkről

Most szombaton rendezik meg az Olvasás Éjszakáját; ennek keretében Kleinheincz Csillával fogunk beszélgetni spekulatív fikciót író nőkről, Álmodnak-e az androidok patriarchális jövőről? címmel. Az apropó Ann Leckie itthon frissen megjelent regénye, a Mellékes igazság, mely idén hét science fiction díjat zsebelt be, köztük a Hugót és a Nebulát, valamint Lauren Beukes Tündöklő lányok c. thrillere, melyben egy időutazó sorozatgyilkos szedi áldozatait a XX. századi Chicagóban.

Milyen szerepeket osztanak a nőkre a fantasztikus regényekben? Miben látják másként a jövőt a női szerzők? Hogyan változott és változik a női írók helyzete a zsánerirodalomban?

Mikor? – október 18-án, 18:00 – 18:45

Hol? – Károly körút 3/C alatti Alexandra Könyvesházban

Szeretettel várjuk az érdeklődőket!:)

A további programokból itt lehet mazsolázni.

Sorok mögött: Az ihletről

amelyben néhány szerző körblogolásba kezd, és időről-időre feldobnak egy-egy témát.

Az ihlet szónak sokak számára misztikus és rejtélyes jelentése van: egyszer csak „megszállja” az embert, „megjön” magától úgy, hogy semmit sem kell tenni érte. Az effajta ihletben nem hiszek. Mint mindenért, ami íráshoz kötődik, ezért is meg kell küzdeni.

Úgy vagyok vele, ahogy az Alice Csodaországban regényben mondják, és már reggeli előtt hat lehetetlen dologra gondolok. Ez persze tudattalan; egyetlen villanás, félreolvasott vagy félrehallott szó, másként eső fény rávilágíthat, hogy a körülöttem lévő természetes dolgok valójában másmilyenek, mint ahogy megszoktam. Egy üres samponos flakon megmentheti a világot. Az ágy alatt felhalmozódott macskaszőr valójában rejtjeles üzenet. A croissant-ban a csokitöltelék hallucinációkat okoz, ezért spórolják ki. Persze ezek nem ötletek, csak a folyamatosan játszó agy feldobott képei, amelyek szempillantás múlva semmivé foszlanak. Ezerből talán egy megragad, elraktározódik az elme egyik zsebében, és hátha, idővel valami lehet belőle.

Ihletnek azt a pillanatot tartom, amikor két korábban független dolog között kapcsolat alakul ki. Amikor hirtelen rádöbbenek, mi a közös a hiúságban és a halpástétomban. Maga az ötlet pedig egész asszociációs hálóval épül ki, korábban idegen elemeket fűz fel sorban egymás után, amelyek furcsamód mégis kitesznek valamiféle egészet. Ami illik a sorba, megtartom. Ami kilóg, hullania kell. Írtam már regényt olyan ötletcsírából, amely egy lusta reggelen futott át a fejemen: bár házhoz jönnének a könyvtárak, ne nekem kellene elmennem odáig. Csak játékból kezdtem töprengeni egy olyan világon, ahol ez lehetséges – miért lehetséges? csak akkor alakul ki, ha az olvasók valamiért helyhez kötöttek –, és az asszociációs lánc végére az idétlen magból igazi ötlet lett. Találkozott más, a fejemben keringő képekkel és témákkal, amelyből egy egész regény lehetősége formálódott meg.

Mielőtt beléptem az írókörbe, nem hittem, hogy az ihletért dolgozni kell. Egy-egy tábori feladat nyomása – legjobb esetben is egy órát kapunk egy jelenetre, amelyhez a startkor még ötletünk sincs – világossá tette számomra, hogy edzeni kell az elmének azt a részét, amely az asszociációkat feldobja. Segített abban, hogy ne csak karba tett kézzel várjam az ötleteket, hanem egy adott problémára fókuszáltan is keressek megoldást. Volt, hogy egyetlen góc megoldására ötven ötletet felírtam, és mind az ötven rettenetes lett. De nem az a lényeg, mennyi selejt keletkezik, hanem hogy a végén legyen köztük egy használható. És igen, az asszociáció, a felfedezés pillanata olyan löketet ad, amit akár rejtélyes és misztikus ihletnek is tarthatunk. Ezek a homlokra csapós "miért nem láttam ezt korábban?" pillanatok.

Régebben mindig attól féltem, egyszer elfogy az „ihlet”, elfogynak az ötletek, és akkor mihez fogok kezdeni. Most sokkal inkább tartok attól, hogy a mondanivaló fogyhat el egyszer, és akkor fölösleges ráaggatni színes és csillogó karácsonyfadísz-ötleteket. Mert nem az a fontos, hogy legyen mit írni, hanem az, hogy legyen mit elmondani.

A többiek az ihletről:

Bartos Zsuzsa
Brandon Hackett

Gaura Ágnes

On Sai

Ha van kedvetek, csatlakozzatok a témához!

Írótábor kócsaggal, klaviatúrával

Minden évben vágom a centit a szokásos nyári táborig, ahol mindig azt érzem, hogy jó helyen vagyok, jó emberekkel, akikkel legalább ezen az öt napon meg lehet osztani az írás egyébként magányos tevékenységét. Ismerősök elhűlve szokták kérdezni, hogy „és akkor ültök egymás mellett, és írtok?”, és igen, ülünk egymás mellett, és írunk, és hihetetlenül inspiráló tud lenni a többiek csattogó billentyűzete. Az esték persze aztán hajnalig nyúló beszélgetésekbe és alváshiányba torkollnak, így rég többek lettünk alkotókörnél, és baráti társasággá is váltunk.

Idén Nagyhörcsökpusztán jártunk, ahol a tóparti kisháznak nem is címe, hanem GPS-koordinátája van, így az írástól nem az interneten való teljesen fölös szörfözés vonta el a figyelmet, hanem az elröpülő kócsagcsapatok vagy a vízhez inni járó őzek. Két új táborozó jött velünk, a tavalyi Fantasztikus Kéziratéj győztese, Tallódi Julianna; valamint Buglyó Gergely, akitől eddig az Oni-trilógia első két része jelent meg; mindkettőjük új, értékes nézőpontjának nagyon örültünk. Tábori vendégként J. Goldenlane beszélt néhány órát írásról, pályájáról, és még egy adag novella véleményezésére is kapható lett.

Ezúttal főleg novellaírásos feladatokat kaptunk, az egyikben klasszikus sci-fi és fantasy toposzokat kellett újra felhasználnunk – halálsugár! törpök és elfek! mindent elpusztító varázstárgy! –, lehetőleg úgy, hogy a végeredmény ne legyen klisés; másnap a hét fő bűn adott alapot, harmadik nap bizarr képektől rugaszkodtunk el. Örömmel néztem a többiek humoros, frappáns, formailag kísérletező vagy szívszorító megoldásait, és ezek közül kettő-háromra még sokáig emlékezni fogok. Nem éreztem magamat formában, bár az első két feladatra is lett ötletem, megírni csak a harmadikat sikerült, azt is itthon fejeztem be. Levezetésképp kisebb gyakorlatokkal játszottunk, így írtunk közös mesét megadott szavak alapján – avagy hogyan lázadnak fel a mágikus képességű disznók a kondás ellen –, és Jeff VanderMeer Wonderbookját is szerettük volna fellapozni, de végül csak első nap vettük elő egy bemelegítő krakentámadás erejéig.

Számomra kemény dió egy nap alatt elkészülni egy kerek novellával, pedig nem a lehengerlő végeredmény a cél, hanem a tudatalatti felszabadítása, a folyamatos írás élménye. Az első táborban rettegtem, hogyan tudok majd adott időre bármilyen szöveget megírni, mert a nyomás alatti alkotás nagyon távol áll tőlem. Néhány sikeres megoldás után jöttem rá, mi számomra a lényeg: amikor megkapjuk a feladatot, van, aki már egy percen belül gépel, én rendszerint az idő első felét mélázással töltöm. Aztán egyszer csak átszakad valami, és onnantól folynak a szavak, a maradék időben akkora szöveg zúdul ki belőlem, amekkorát máskor egy hétig írnék. Ezért szeretem a gyakorlatokat, mert a kényszer ledönti azokat a gátakat, feloldja azokat a görcsöket, amiket egy fehér papír láttán vagy egy jelenet elején érzek. Ez ment most a legnehezebben, így csak az utolsó napokra szabadultam fel annyira az aktuális félelmek és kétségek alól, hogy elég bátor legyek írni. Viszont az összegyűjtött bátorságmorzsákból hoztam haza valamennyit, és remélem, visz a lendület és az öt nap élménye előre még néhány hétig.

Aztán elkezdem vágni a centit a jövő évi táborig.


Mások élményei:

Kleinheincz Csilla – aki minden évben szívvel-lélekkel fogja össze a társaságot

Varga Bea/On Sai – aki a tízéves írókör történetéről is mesél

Sümegi Attila – a villámkezű, aki két megoldást is megír egy feladatra, míg más csak egyet

Buglyó Gergely – aki először jött velünk táborozni, és nagyon örültünk neki:)

Tallódi Julianna – a Kéziratéj győztese, akinek egy hangulatos novellája olvasható pl itt.