A nehéz szülések regénye

Egy kézirat befejezése után a legtöbb írót elfogja a félsz: egy szöveg elkészült ugyan, de nincs garancia rá, hogy még egyszer sikerülni fog. A két regény megírása közti légüres tér szorongással teli, vajon van-e még ott történet, ahonnan egy jött?

Így jártam én is a Bábel fiai befejezését követő és a Horgonyhely elkezdését megelőző négy-öt hónapban. Ötletcsírák és névtelen karakterekről készült pillanatképek röpködtek a fejemben, de nem tudtam, összeállnak-e egésszé. Néhány dolgot viszont eldöntöttem. Nem akartam, hogy az új regény túlságosan olyan legyen, mint a régi. Másnak kellett lennie – rengeteg ötlet végezte emiatt egy képzeletbeli szemetesben –, de nagyon más mégsem lehet, hiszen ugyanabból a fejből pattan ki, és nem kényszeríthetem magam olyanra, ami idegen tőlem. Még egy szabályom volt: ne azért írjam meg, mert valamit írni akarok, és nem bírom elviselni a fehér papír látványát. Azért írjam meg, mert pont ezt a történetet akarom mindennél jobban elmesélni.

A több tucat keringő ötletcafatból végül három lett hasznos. Az első egy fiatal várandós lány képe volt, valamiféle béranyáé, aki számára a terhesség munka. A második egy teljesen abszurd gondolat (bár talán sok könyvszeretőt megkísért néha): bárcsak eljárnának hozzánk mozgó könyvtárak. Csak megállna egy kocsi tele illatos könyvvel a kapu előtt, és ha elolvastam a kölcsönzött példányokat, visszajönne érte. Ez persze csak kósza ábránd volt mosogatás közben, aminek sosem kellett volna egy regény részévé válnia, de magának a vándorlásnak a gondolata megtapadt. A harmadik morzsa volt a leghatározottabb: ezúttal olyan fantasyt szerettem volna írni, aminek nincs látványos kapcsolata a mai világgal, és azt akartam, hogy a társadalma eltérő legyen a miénktől. Vágytam arra, hogy felépítsek egy saját világot.

Ezek aztán úgy kombinálódtak, mint a Rubik-kocka elemei. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a vándorló könyvtár egy olyan társadalmat feltételez, ahol mindenki helyhez kötött. Tetszett annak a gondolata, hogy senki sem hagyhatja el a lakóhelye környékét, de persze ez önmagában pusztulásra ítélt, lassan elsorvadó világ lenne. Csak akkor működhetett, ha választok egy kivételezett réteget, amelyik képes a vándorlásra. Ők pedig a terhes nők lettek.

Jegyzetek 2011-ből, azóta rég kihúzott szereplőkkel 

Innen már nem igazán tudtam visszafogni az ötletet, folyton ez járt a fejemben. Pedig ez még csak üres váz volt, amelyet sorban, elemenként fel kellett töltenem tartalommal. Hogy néz ki egy ilyen társadalom? Ha a nők csak a terhességük ideje alatt képesek a vándorlásra, túl sok gyermek születik majd, az anyák viszont nem maradnak ott felnevelni őket. Kevesebb férfira lesz szükség, és értéktelenebbek is lesznek, hisz nincs méhük. Hogyan változik meg a női-férfi viszonyrendszer, mi lesz a családokkal? Hogyan működhet a gazdaság? Hogyan telnek a mindennapok? És legfőképpen: miért alakulhatott ki egy ilyen világ? Az nem jó válasz, hogy csak. Bár nem dolgoztam soha biológusként, de mégiscsak elvégeztem a szakot, és ez nyomott hagyott a racionalitástól elrugaszkodott, fantasyrajongó énemen is, aki egyébként csillogó szemmel bámul minden megmagyarázhatatlant és mágikust. Most mégis akartam egy olyan világot, aminek a keletkezése legalább kicsit megérthető.

Észrevétlenül szivárogtak be a regénybe az évek óta foglalkoztató témák – rég szerettem volna felborult nemi szerepekről írni, vagy (ál)tudomány és mágia ellentétével eljátszani. A megírás két éve alatt nem törődtem vele, mi lesz a kézirat sorsa – akkor még a Bábel fiai is kiadó nélkül volt –, csak írtam és írtam, mert érdekelt a történet. Azt hittem, ha így elkapott a gépszíj, sima ügy lesz a végére érnem, ehhez képest nem tudom, futottam-e már valaha ennyi zsákutcába. A háromnegyedénél járva azt láttam, a szálak találkozás helyett szétfutnak, ezért az egészet kidobtam.* Néhány karakterkapcsolatot meg kellett változtatnom: akik addig régi haragosok voltak, most szoros kötelék szövődött közéjük; a többiek motivációját pedig módosítottam, és így a történetük is másfelé ment. A második megíráskor jöttem rá mindennek az igazi céljára és funkciójára, hogy az utolsó fogaskerék is a helyére kattanjon. Nem bántam a plusz munkát, az írás általában több faforgáccsal jár, mint tényleges eredménnyel, és az újraírások és csiszolások útvesztőjét kifejezetten élveztem. (Persze csak utólag, a kétségbeesés „sose-fog-ez-összeállni” mocsarában az élvezetet még nem könnyű felismerni.)

Nehéz ennyi idő után elengednem a regényt. Az elmúlt években, ha az utcán terhes nőt láttam, rögtön az jutott eszembe, hol hagyhatta a horgonyhelyét, a tavaszi virágültetéskor pedig úgy fúrtam ujjaimat a talajba, hogy közben eltöprengtem, milyen íze lehet. (Nem, nem kóstoltam meg. Az írói tapasztalatszerzésnek is van határa.) Most azonban el kell eresztenem a Horgonyhelyt, bármennyire is tudnám a végtelenségig csiszolni, bármennyire is nehéz elszakadni a szereplőktől vagy a világtól. Kicsit ijesztő, mint bekötött szemmel belépni egy ismeretlen terembe – de remélem, odabenn találkozunk.


*Bár zárkózott vagyok a félkész írásokkal kapcsolatban, az egyik írótáborban mégis meséltem a többieknek az akkor még épp csak megkezdett Horgonyhelyről. Nem tudtam, hogyan reagálnak majd rá, tartottam tőle, hogy szemberöhögnek, micsoda baromság, de nem így történt, és ez a bátorítás nagyon jól esett, ahogy később a folyamatos érdeklődésük is, hogy áll a küzdelmem a szöveggel. Köszönöm Nektek! :)

Olvass bele a Horgonyhelybe!

Ha minden igaz, a Horgonyhely már a nyomdában jár, de addig is, ha kíváncsi vagy az első két fejezetére, az alábbi linken beleolvashatsz. :) (Egyelőre a két férfi főszereplő mutatkozik be, de később lesz két nő is; az egyikük már itt is felbukkan.)

Első mondat:

"– Itt nem szülhetsz! – hadarta Vazil, és kirohant a fedélzetre. – Vissza kell tartanod, hallod?"

Kép forrása: Martin Stranka

Horgonyhely borító és fülszöveg

Már nincs egy hónap a Horgonyhely megjelenéséig, mostanra pedig elkészült a borítója. A kép a fantasztikus Marcela Bolívar munkája (akinek az egész portfóliója gyönyörű, érdemes megnézni).

Első pillantásra beleszerettem a borongós hangulatába, a finom részletekbe és a szinte világító narancsszínbe; az üres has, benne a lombikkal, vagy a mindent átszövő ágak és gyökerek pedig annyira passzolnak a regény világához, mintha a kép hozzá készült volna. A tipográfiát és a dizájnt Szabó Vince készítette, és borzasztóan tetszik, amiért ilyen vad és szabálytalan és izgalmas. A gyökérhálózat itt már nem véletlenül jelenik meg.:)

Nektek hogy tetszik?

Fülszöveg:

Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét. 

A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja.

Moskát Anita merész témát feszegető regénye felülbírálja az előítéleteket, és egy sötét és kíméletlen történeten belül keresi a választ a kérdésre, hogy mi a szabadság és a mások feletti uralom ára.

* * *

A Gabo SFF blogjára pedig egy nagyon rövid részlet is kikerült belőle.

Sorok mögött: Kell-e egy regénybe szerethető főszereplő?

Szeretem a problémás karaktereket.

Ha rá kellene vágnom a címbeli kérdésre a választ, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy nem. Persze nem baj, ha megkedvelem, de egyáltalán nem követelmény. Amióta csak aktív olvasó lettem, mindig így gondoltam, és ez valószínűleg nem is fog változni. Annyira mélyen gyökerezik bennem, hogy őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, hogy ez a kérdés egyáltalán létezik, és elsősorban a zsánerirodalomban: senki sem rója fel Raszkolnyikovnak vagy Patrick Batemannek, hogy nem túl kedves alak. De ha fantasy vagy sci-fi kerül terítékre, rögtön számon kérhetővé válik a főhős erkölcsi normája, ha pedig nem passzol a megszokott hős-skatulyába, és nem akarja megmenteni a világot, mindjárt megkérdőjeleződik, alkalmas-e egyáltalán ez a figura főszereplőnek.

Nem szeretem a hősöket. Pontosabban nem hiszek a hősökben. Abban igen, hogy vannak olyan pillanatok, amikor emberek helyes döntést hoznak vagy példamutatóan cselekednek; a hősies tettekben hiszek. De abban nem, hogy valaki éjjel-nappal, minden pillanatban feddhetetlen héroszként él. (A szuperhősök köpenyét is néha el kell küldeni a tisztítóba.)

A zsánerregényekben gyakran pátosz lengi körül a hőst, és most tekintsünk el a kifejezett antihősöktől*, akik már reggeli előtt lemészárolnak egy fél falut. Ha valaki kimenekít egy gyereket egy égő házból, az reggel is biztosan mintaférjként viselkedett, és véletlenül sem itta meg a kávéhoz az utolsó korty tejet a felesége elől; vagy a legcsúnyább szó, amit életében kiejtett, a teringettét! Mintha a szereplő élete egyetlen kiterjesztett pillanat lenne, és az egyetlen hősies cselekedet alapján örökös erkölcsi mintává válna. Ez egy biztonságos, polarizált helyzetet mutat az olvasónak: aki egyszer jó, mindig jó; aki egyszer gonosz, mindig az.

De persze az élet nem olyan biztonságos, hogy címkék virítsanak az emberek homlokán, és így a hitelesség jegyében elvárom, hogy egy karakter se legyen ilyen. Rendelkezzen rossz tulajdon-ságokkal. Legyen önző vagy utálatos. Hibázzon. És lehet, hogy ettől sok olvasó számára szerethetetlenné válik, de amivel megengedők vagyunk a való életben, miért bánunk olyan szigorúan a könyvszereplőkkel? A karakternek nem kötelező kedvesnek lennie, mintha épp akkor csöppenne bele egy új társaságba, és a szebbik arcát próbálná mutatni. Nincs szüksége udvariaskodó bájolgásra, az első laptól fogva őszintén látjuk a rossz oldalát is. Így a karakter egy remek lehetőség, hogy a kényelmes fotelben olyan emberekkel találkozzunk, akikkel a való életben sosem – akár pont azért nem, mert nem szimpatikusak –, de most megfigyelhető az észjárásuk, megismerhetőek a vágyaik és félelmeik, és kicsit talán megérthetővé válnak. Egy regényben olyan emberek kerülnek a nagyító lencséje alá, akik teljesen különböznek tőlünk, és pont ettől lesz izgalmas.

Mert a szerethetőséggel szemben két dolgot elvárok a karaktertől. Először is legyen hiteles. Nyilvánvalónak tűnik, de számomra az idealizált, mesterségesen szerethetővé faragott karakterekben ez gyakran sérül. Mert létezik olyan személy, aki mindig tündéri, megbízható és helyesen dönt? Másodszor értsem meg, miért olyan, amilyen. Felfejteni a karakterek motivációjában vagy viselkedési mintájában megbúvó okokat izgalmas játék, és ha nem is bontható fel minden okokra és okozatokra, de bepillanthatok egy idegen személyiségbe, és megérthetem, miért cselekszik úgy, ahogy én talán sosem tenném. És számomra ez az, ami a karakterekkel kapcsolatban a legfontosabb.

Erről mindig Ender monológja jut eszembe a Végjátékból, amelyben azt mondja, az ellenségét csak akkor tudja legyőzni, ha teljes mértékben megérti őt. Ha pedig megértette, óhatatlanul meg is szereti. Így vagyok én is a karakterekkel. Meg akarom érteni, mi hatja őket, mi határozza meg a személyiségüket – és onnantól bármennyit is hibáznak, bármennyire sem bíznám rájuk a macskámat, abban a pillanatban kicsit megszeretem őket. Nem a tökéletességükért, hanem a valódiságukért.

„A végén erre az eredményre jutottam: abban a pillanatban, amikor tökéletesen megértem az ellenségemet, de annyira, hogy már le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szerettem őt. Azt hiszem, lehetetlen a másikat igazán megérteni, megérteni, hogy mit akar, hogy miben hisz, és közben nem megszeretni, de úgy, ahogy ember önmagát szereti.” **

* Nem igazán szeretem a hős és antihős felosztást, mert a skatulyákat erősíti. Csak egyedileg megítélhető tettek vannak, jó és rossz tulajdonságok, helyes és helytelen döntések, nem pedig örök életükre felcímkézett szereplők.

** Orson Scott Card: Végjáték

Többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla
Laura Arkanian
Markovics Botond
On Sai
Puska Veronika
Róbert Katalin

Sorok mögött: Írói becsípődések és a fő téma

A közös blogolás vezérfonala ezúttal a fő téma, amely mindennél jobban foglalkoztatja az írót, de előre szólok, hogy csalok: nem tudok, és nem is írhatok fő témáról. Ha esetleg szerencsével és kitartással, évtizedek múlva lesz annyi írásom, hogy legyen értelme ilyesmiről beszélni, akkor sem szeretnék öndefinícióként ilyen kijelentéseket tenni; majd az olvasók megmondják, ha szeretnék.

Helyette olyasmiről írok ma, ami elsősorban olvasóként és persze némileg szerzőként is foglalkoztat. A kedvenc íróim életművén végighaladva előbb-utóbb enyhe csömört kapok. Változó, mikor jön el a pont, amikor az önismétlés miatt már egy új könyve semmiben sem nyújt többet vagy mást, mint egy polcon porosodó régi. Kingtől tizenévesen vagy ötven regényt befaltam – és ennyi után már bátran megmondom, mik a fő témái, mint a kisvárosi viszonyrendszer; a mély emberi félelmek; az író lét; az erős női és gyerekkarakterek, stb; de ehhez kell egy életműnyi szöveg. Murakamit szintén szeretem, az ő műveire is könnyű felírni a rá jellemző összetevőkből álló receptet. De mitől függ, hogy egy írót már a második-harmadik könyve után félreteszek, mert zavar a folyamatos önkopírozás, mást pedig szeretni tudok akkor is, ha ilyen diagramokkal lehet illusztrálni a munkásságát. Avagy hol húzódik a határ fő téma és önismétlés között.

Természetes, hogy bizonyos témák annyira meghatározzák az írót, hogy újra és újra előveszi őket. A friss kismama szívesen áradozik a gyermekéről, de a barátai a „Micike fogzik, és tárgyakat rágcsál” c. fotósorozat ötszázadik darabjánál telítődnek, akármennyire is szeretik őket egyébként. Az író is hajlamos erre, csak mondja és mondja újra és újra ugyanazt, és nem veszi észre, hogy az olvasó már ásítozik. Az önismétlések gyakran tudattalanok, valami annyira becsípődik, hogy a szerző vagy nem tud szabadulni tőle, vagy önkéntelenül is ehhez a megoldáshoz nyúl, hisz egyszer (kétszer-háromszor-sokszor) már működött.

A kisebb ismétlődések inkább csak ártalmatlan becsípődések – mint Murakami fül- vagy macskamániája –, és okosan használva nem idegesítő elemek, hanem kézjegyek, amelyek hozzájárulnak, hogy szeressük az adott írót. Murakami macskák nélkül nem lenne Murakami. Apróságokat magamon is észreveszek, van egy szólistám, amire néha rákeresek, és ritkítom a túlhasználást – higany, érzitek a szó mágikus vonzását? én túlzottan is –, de amit már felismerek, azt könnyű kordában tartani (amit nem, azzal még bizonyára tele a szöveg:)). Fülmánia helyett pedig határozott vonzalmat érzek a fogak kiveréséhez, gyűjtéséhez, a szép vagy csúnya fogsorok ecseteléséhez, de igyekszem legyűrni. (És hopp, egy bekezdéssel feljebb Micike fogzott.)

A nagyobb ismétlések – és ez az, ami igazán zavaró tud lenni – a panelhasználat. Egy történetsablon, amelyben csak a szereplők nevét cseréli ki a szerző, de a fordulatok változatlanok; egy tipikus karakter, például a szürke egér, csetlő-botló fiatal lány, akitől az istennek sem tud szabadulni, pedig tucatszor megírta már. Biztonsági játék a rég beváltat használni ahelyett, hogy új eszközökkel kísérleteznénk, és ezért tudom maximálisan tisztelni azokat az írókat, akiknek minden könyvén érezni, hogy új utakat próbálgatnak. (Ennek koronázatlan királya pl. Dan Simmons vagy David Mitchell, akik egy regényen belül is hat stílusban és hat zsánerben képesek írni. Fantasztikus!)

Ezekkel az ismétlésekkel szemben a fő téma jóval mélyebben gyökerezik. Az írót meghatározó fontos érzelmek és tapasztalatok, traumák, érzékenység bizonyos szociális problémákra sokszor és sokféleképpen beleszőhető az írásokba anélkül, hogy zavaró lenne. Néha mellékszereplőkben, néha egy-egy gondolat erejéig, máskor pedig központi, felvállalt magként. Ezek annyira erős és mélyről fakadó dolgok, hogy erőszakkal sem lehet visszatartani őket; nem kilazult szögek, hogy visszakalapáljuk őket a falba. A fő téma az író személyiségében rejlik, elválaszthatatlan tőle – ha pedig nincs elég fejlett és tudatosan használt eszköztára, hogy meséljen róla, akkor önismétlésbe fullad. Az önismétlés írói gyengeség, a fő téma viszont az író maga.

Persze az íróban motoszkáló téma idővel változhat, ahogy a személyiség is alakul, és ez szokott a legjobb érvem lenni amellett, amikor valaki azzal jön: „olyan fiatal vagy, majd írsz, ha idősebb leszel”. Igen, ha idősebb leszek, remélhetőleg fejlődöm, több élettapasztalatom lesz, és ez segít majd az írásban is. De azokat a történeteket, amik huszonévesen foglalkoztatnak, nem mesélhetem el harminc-, negyven- vagy ötvenéves koromban, csak most. Harminc-, negyven- és ötvenévesen más témák piszkálnak majd, vagy esetleg hasonló témák, de egészen más oldalról. Mert az lenne a baj, ha évtizedek múlva is pont ugyanerről és pont ugyanígy szeretnék mesélni.

A diagram innen származik.

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
On Sai
Puska Veronika

Magyar Könyvek Viadala

Zajlik az idei Magyar Könyvek Viadala. Tíz kategóriában lehet szavazni magyar szerzők tavaly megjelent könyveire, és nagy meglepetésemre „Az év elsőkönyves debütálása” kategóriában a Bábel fiai is a jelöltek között van. Az ötfős mezőny könyvesbloggerek szavazatai alapján alakult ki, akiknek ezúton is nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám.:) Innentől él a közönségszavazás, mostantól közel egy hónapig bárki szavazhat az elsőkönyvesekre. Kakaskodás nélküli viadal ez, ahol számomra nem a helyezés a fontos, ellenben nagyon jó érzés, hogy akadtak olyan bloggerek és olvasók, akik elolvasták és kedvelték a Bábel fiait, ami egy évvel ezelőtt még csak az én fiókomban létezett. Köszönöm.:)

  

A többi kategóriát itt tudjátok megnézni:

Az év legszebb könyvborítója

Az év fordítója

Az év ismeretterjesztő könyve

Az év mesekönyve

Az év szépirodalmi könyve

Az év ifjúsági könyve

Az év szórakoztató könyve

Az év elsőkönyves debütálása

Az év írónője (március 25-től)

Az év írója (március 28-tól)